Tegnap délután éppen hogy észrevettem Szombathely főterén ezt az installációt - írja Józing Antal a blogjában. Nagyobb betűkkel az áll rajta, hogy Gulag és 800.000, kiegészítve szögesdróttal, kopjafákkal és egy jókora vörös csillaggal. Közelebbről azt is elolvashatjuk, hogy Pestisracok.hu és Emberi Erőforrás Támogatáskezelő.
Az alkotás művészeti értékét nem tisztem értékelni, gondolom az a célja, hogy emlékezzünk a Gulagra és az áldozatokra, gondolom akad körülötte némi pénzmozgás is, és páran jól járnak.
Az biztos, hogy annak idején nagymamám és családja nem járt túlságosan jól.
Merthogy történetesen nagymamám bátyja egyike volt a több millió áldozatnak.
Ó, nem kell valami heroikus és patetikus dologra gondolni, a kelet-európai kisemberek életét nem a nagy történelmi eszmék és szimbólumok, hanem leginkább a gonosz hatalmak és azok primitív kiszolgálói határozzák meg.
Nagymamám bátyját a háború után vitték el az oroszok, annyi volt a bűne, hogy német nemzetiségű volt. Hirtelen ráfogták, hogy a Volksbund tagja volt, pedig dehogy, és máris a teherautó-platón majd Szibériában találta magát. Egyik társa túlélte és hazajött, onnan tudta meg a család, hogyan is zajlott az élet az orosz koncentrációs táborokban.
Hadd ne meséljem el ezen a szép vasárnapon.
Én csak egy buta asszony vagyok, hat elemin van
– mondta sokszor nagymamám, amiből egyenesen következik, hogy nem volt buta. Ez utóbbi ugyanis arról ismerszik meg, hogy magabiztosan hajtogatja a másoktól hallott ostobaságokat.Nagymama viszont szeretett a maga szemének hinni, ez alapján értékelni és ítélkezni.
Az oroszokat és a kommunizmust érthető módon nem nagyon szerette a történtek után, ugyanakkor ez nem befolyásolta abban, hogy igazat szóljon az orosz katonákról, akik a fronttal érkeztek. Azt mondta, hozzájuk két-három teljesen normális fickó állított be, akik ettek egy kis lekvárt a spájzból, megdicsérték a két 8-10 éves srácot (aput és nagybratyómat), hogy milyen stramm gyerekek, majd elindultak Berlin felé.
Aztán a nagymama családjának egy része szintén elindult Berlin felé, de nem teljesen önszántukból.
A magyar történelem megannyi sötét fejezetének egyike volt a magyarországi németek háború után kitelepítése. Ami a gyakorlatban úgy zajlott, hogy egy szép nap szóltak a faluban a német családoknak, hogy van pár órájuk összecuccolni, aztán irány a vasútállomás, a marhavagonok, majd Németország.
A cikk még nem ért véget, a folytatást ide kattintva olvashatja el.
