Folyamatosan érkeznek szerkesztőségünkbe az oltásokról szóló olvasói beszámolók, legyen szó rossz vagy jó tapasztalatokról. Eddig javarészt szombathelyi eseteket osztottunk meg, így volt ez a hét közepén is, amikor egy korábbi olvasói levélre „Boldog voltam, ez is megvan. De valami mégsem stimmelt” 2021. April 15. 11:37 érkezett reakció. Helyzetjelentés a szombathelyi oltópontokról 2021. April 22. 07:25
Ez pedig, úgy tűnik, láncreakciót indított el, ugyanis a szombathelyi beszámolókat olvasva egy sárvári olvasónk is jelentkezett, hogy megossza velünk, miként is zajlott ezen a héten az oltás a sárvári Szent László Kórházban.
Nem kell foglalkozni az időponttal?
Először is fontosnak tartja leszögezni, hogy Sárváron nem ellenezte a kormányhivatal, hogy oltópont jöjjön létre önkormányzati intézményben, ezért a Pfizer- és a Szputnyik-vakcinákat a helyi, önkormányzati kézben lévő kórházban adják be. Ez pedig elég nagy segítség a háziorvosoknak, akik egyébként leginkább kínai vakcinával oltják a lakosokat.
Mint mondja, ismerősei beszámolói alapján arra készült, hogy az oltás gyorsan, hosszabb várakozás nélkül, zökkenőmentesen fog lezajlani. Azt mondták, neki, hogy ne foglalkozzon azzal, hogy pontosan érkezzen a megadott időpontra, itt nem kerítenek ennek olyan nagy feneket, mint Szombathelyen, senki nem figyel oda erre. Sőt, azt javasolták neki, hogy menjen inkább korábban, mert akkor kevesebben vannak és így hamarabb beoltják.
Olvasónk viszont nem hagyta, hogy befolyásolják, és a megadott időpontra ment, de rögvest azzal szembesült, hogy a kórház épületének bejárata előtt két sorban állnak az emberek. Nem volt rest, beállt a Pfizerre várók sorába, ami jóval népesebb volt, mint a Szputnyikra várakozóké.
„Az eső szelíd jóindulattal szemlélte aznap a sárvári oltáskampányt, ezért csak szolidan, amolyan felfrissülésül szolgált részünkre egy kis csapadékkal, éppen csak annyira, hogy éreztesse velünk, a felsőbb hatalmak figyelme ezekben a sorsdöntő pillanatokban sem fordult el tőlünk, derék oltásrakész sárvári honpolgároktól” – meséli.
Miközben az oltásra várók a kórház feljáróján álldogáltak – mert hogy leülni itt még nem lehetett – és élvezték az esőcseppek üdítő hatását, odalépett olvasónkhoz egy terepszínű egyenruhás, bakancsos katonanő és sorszámot adott neki.
„Lefegyverző figyelmességének, mondanom sem kell, nem tudtam ellenállni. De hát persze miért is tettem volna ilyet, épp most, mikor végre itt állhattam álmaim oltókapujában, a regisztráció óta eltelt, oly hosszúnak tűnő hetek feszült várakozását követően. A sorszámmal ellátott cetlivel felfegyverkezve és azzal a nyugodt biztonságtudattal hűsölgettem tovább kint az esőben, hogy immár a saját kezemben tartom sorsomat” – tette hozzá.
De bizony kell!
Azt mondja, különösen boldog volt, hogy nem hallgatott azokra a rémhírterjesztőkre, akik szerint nem számít az időpont, mert hogy úgysem kell várni, kevesen lesznek. A sejtései ugyanis beigazolódtak: nem lehet egy ilyen nagy alapossággal organizált rendszert csak úgy kijátszani. Bizony kell várni. Igaz, nem sokat, de kell. Közben pedig még egy kicsit fel is lehet frissülni a szitáló esőben.
„Igen is, hogy sokan vagyunk, nem pedig kevesen, ami azt mutatja, hogy hiába minden körmönfont agyafúrt fortély, csak nem sikerült megrengetni a sárvári magyar emberek oltásba vetett rendületlen bizalmát. Annyi igaz, ezt mondjuk nem lehet letagadni, az időpontra érkezésnek semmi jelentősége nem volt, de hát végső soron ez is csak azt mutatja, hogy itt Sárváron mennyivel, de mennyivel gördülékenyebben mennek a dolgok, mint Szombathelyen” – mondja ironikusan.
Az oltásra várakozókat aztán hatos csoportokban kezdték szólítani, olvasónk pedig szépen lassan eljutott a bejárat előtti fedett rész alá. Ezt újabb mérföldkőként élte meg. De nem töltött itt sok időt, hamarosan bejutott az üvegajtón túlra.
Először egy pult mögötti folyosón találta magát, ahol persze várnia kellett, de addig itt még nyugodtan ki lehetett tölteni a szükséges nyomtatványt, ha addig még valaki nem tette volna. Aztán ismét szólították őket, azt mondja, egy rendőr elvette a sorszámukat, hiszen a továbbiakban már nincs rá szükség. De legalább ismét egy folyosóval közelebb került a „nagy találkozáshoz az oltótűvel.”
„Itt egy asztal várt minket, két hölggyel, és itt már szék is volt, sőt, le is kellett ülni rá. S ha már a hölgy azt mondta, foglaljak helyet, én ezt szemrebbenés nélkül megtettem. Kérdezett fontos dolgokat, én helyes válaszokkal minden kételyt eloszlattam benne aziránt, hogy netántán alkalmatlan lennék oltásra. Az oltásalkalmassági vizsgán, ezt nyugodt szívvel elmondhatom, pompásan helyt álltam” – meséli.
Megmérték a lázát, 36 fok. Ekkor már tudta, hogy semmi nem állíthatja meg, estére egy újabb számjegy lehet a sikeresen beoltottak millióinak sorában. Aztán jött a kérdés, hogy melyik karjába kéri az oltást, ő pedig a jobbat választotta. Jött is a piros filctoll és kapta a jelölést a jobb karjára – amit egyébként utána napokig le sem tudott mosni.
Itt aztán nincs négyzetméteres szabály
Jött aztán a következő állomás, ahol két fiatal hölgy várta egy asztal mögött ülve, akik az adataira voltak kíváncsiak. Utána leült, de feltűnt neki, hogy mintha egy kissé zsúfoltan lennének a teremben. Mint mondja, a boltokra érvényes négyzetméteres előírások itt bizony nem érvényesülnek, de hát nem is a közértben van, így próbálta kicsit csitítani magát.
„De valahogy mintha a másfél méter sem lett volna meg az egymás mellé helyezett székek közt, akárhogy is vizslattam. Számítógépek képernyői vibráltak oldalt, azokon leellenőriztek valamit, lehet azt, hogy vagyok-e, aki vagyok, de mivel ehhez aztán végképp semmi kétség nem férhetett, így, annak rendje módja szerint, visszakaptam dokumentumaim” – mondja.
Eljött a nagy pillanat
Rövidesen ment is tovább, így nem volt sok ideje azon morfondírozni, hogy mennyien vannak a teremben, de azért útközben az is feltűnt neki, hogy bizony a folyóson is elég sűrűn voltak. Azt mondja, senki nem tartotta igazán a távolságot, a folyosói székek, rajtuk az oltásra várakozókkal is szépen egymás mellett voltak.
„A nagy pillanat el is jött, hallottam, mondják a nevemet, s felfogtam ez a név én vagyok, mennem kell. Ahogy átléptem a szoba küszöbén, az első, amit megláttam egy újabb szék volt. Istenem, akkor most erre is le kell majd ülnöm, úgy látszik ez ellen ezen a helyen nincs menekvés. Nem volt. A fehér köpenyes oltóemberek leültettek, mondtak valamit, de már nem tudom mit, sajnos olyan gyorsan lezajlott az egész, hogy szinte semmire nem emlékszem belőle. Mire felocsúdtam, már testemben áramlott a vakcinanektár és újra kint találtam magam a folyóson. Felöltöztem hát, s ki sem várva a 20 percet, szedtem a sátorfámat” – meséli.
Egy hónap múlva ismétlés
„Bár az oltás napja óta a bennem születő antitestek tudata más emberré tett, éjjelente arról álmodom: látom magamat a felhős ég alatt a bejárat előtt, eredeti, oltatlan mivoltomban, amilyen már többé soha nem leszek. De felébredvén aztán mindig eszembe jut, hogy lám ez is megtörtént velünk, igaz sárvári magyarokkal, történelmet írtunk mi is, utat mutatva a világnak, hogyan is kell ezt csinálni. Mert szó nem érheti a (kór)ház elejét: Élen járunk abban, hogy nálunk haltak meg a legtöbben a járványban lakosságarányosan, ahogy az elsők közt vagyunk a beoltott lakosok számában is” – morfondírozik.
Azt mondja, így utólag visszagondolva az „Oltásbeavatás napjára”, elég nyilvánvaló a roppant igyekezet, vagyis hogy minél több embert beoltsanak, minél rövidebb idő alatt. De mivel olvasónknak még visszavan a második adag, így tudja, hogy még legalább egyszer újra visszavárja a kórházfeljáró és a székek hada, sőt, lehet még az eső is. De addig még több mint egy hónap van.
