A valamikori kisböjt ideje előtti utolsó vasárnap járhattam Nálad. Magadhoz hívtál, mint annyiszor, ahogy sokunkat a mindenféle messzeségből.
Szelíd tanításodban, akkor azt ígérted, e karácsonyt megelőző várakozás az eljövetelben majd eléri a jutalmát.
Most itt állok, némán, magamra hagyottan, mint a durcás gyerek, a soha el nem jövő jutalom szétfoszló ígéretével. Nem értek semmit, csak az ősi templom mellett tátongó gödörbe bámulok, bénán. Szűz Mária rózsaszín gyertyáját, a szeretet örök lángját már nélküled lobbanthatjuk fel, és hiába álmodom a sokadalmat, mindegyre csak az üres templomaidat látom… Nem érzek már semmit, csak a metsző szél, meg az arcomnak csapódó zápor segít palástolni a könnyeimet.
Amikor ma reggel a Baksa szeren leállított autómtól gyalogosan bandukoltam végig a Városszer göröngyös, néhol sáros útján, a Zalán túlra, a Templomszerre, arra gondoltam, bár soha ne is érnék oda!
Hozzád igyekeztem, a plébániára! Mert oly sokszor toppantam be korábban, hiába, s ha nem voltál odahaza, csak várakoztam, múlattam az időt, hol a sírok közt a templomkertben, hol a hatalmas gyümölcsöket termő diófa árnyékában… s végre megérkeztél. De most tudtam, hogy ez a várakozás mindörökre hiábavalósággá vált. Nem jöhetsz, mert Ottó Atya elszólíttatott…
Áltathatom magam, hogy csak az öregekért mentél, hogy a kicsike buszban már hazafelé jövet, jóságos és mulatságos történeteiddel vigasztalod a vénülő idővel harcoló anyókák és apókák lelkét… Áltathatom magam, hogy a zsivajgó gyermekek álmodó tekintete előtt mondod a Szentírás leckéit, hogy azok mindörökké elköteleződhessenek… Áltathatom magam, hogy mint mindig, lendületből fordítod a garázs elé az éppen aktuális szekeret, hogy kipattanva készen állhass a senki máséval nem hasonlítható, valódi mosolyra, az ölelésre. Ahogy hetekkel ezelőtt – ez most lehetetlen. Amint híveid rád aggatták az Őrség lelkiismerete címet, s te szerényen csak azzal hárítottad, nem lehetsz más csak túlélő. Ennyit hagyott rád a távozó. Akinek azon kellett csodálkoznia, hogy te rendre túléled az infarktusokat…
Mert túlélni kényszerítettek, soha nem engedhettél a pihenés ígéretének. Mert az a harminc esztendő örökre az Őrségnek ajándékozott, ahol nem megöregszenek, csak a korhadó kerítésfához igazodnak a kérges tenyerek.
Bocsáss meg nekem, Ottó Atya, ha nem tudom elfogadni a megmásíthatatlant! Kimondani és leírni, olvasni, maga a képtelenség: Varga Ottó Atya, Őriszentpéter, Bajánsenye, Velemér, Kercaszomor, Kisrákos, Nagyrákos, Gödörháza, Ispánk, Kerkáskápolna, Kondorfa, Magyarszombatfa, Pankasz, Szalafő és Szatta lelkipásztora, életének 61., áldozópapi szolgálatának 36. évében az Őriszentpéteri Plébánián 2017. december 12-én váratlanul elhunyt.
Soha nem járhatjuk már végig az évtizedeken át egymásra töpörödött tűlevelek süppedő szőnyegét, ott a Haricsán…
A Revolúció-blog bejegyzése.
