Az adrenalinéhség nem csak a sportolók körében szedi áldozatait: az egyik legnépszerűbb művészeti ágban, a fotózásban ugyanígy tetten érhető. Persze manapság, hogy lassan a 8 milliárd fotós bolygóján élünk, nem is véletlen, hogy egyesek mások által nem járt utakat keresnek önkifejezésükhöz. Az Oddee.com összeszedett néhányat közülük - mi is megmutatjuk őket.
Hullám alá temetve
Szörnyhullámnak ( monster wave, freak wave) is nevezik azokat a gyakran több tíz méteres, az áramlások és a szél rásegítése révén létrejött óceáni hullámokat, amik még gigantikus méretekkel rendelkező óceánjárókat, tankerhajókat is úgy nyelnek el, mintha csak ez lenne a dolguk. Ezek a rettegett hullámok persze nem szükségszerűen lakóház méretűek, hanem adott viszonylatban számítanak nagynak - bár minden esetben lélegzetelállítóak. Testközelből ilyet ritkán fényképeztek még le, a szörfösből fotóssá avanzsált Clark Little azonban nyelt egy nagyot, és elmenekülés helyett bevállalta: a másik hullámlovast másodperceken belül benyelő mozgó hullámhegyet Hawaii partjainál örökítette meg, végül mind ő, mind a fotó főszereplője megúszta a Nagy Találkozást (pedig ezek a hullámok gyakran okoznak gerinc- és nyaktöréseket a vakmerőbb szörfösöknél).
Ne nézz le!
Rooftoppingnak, azaz - nem hivatalosan, de talán a legpontosabban magyarítva - háztetőzésnek hívják a fotózásnak azt az ágát, amikor a fényképész a nap felé, szédítő magasságba nyomul, hogy adott épület, mondjuk egy felhőkarcoló pereméről letekintve elkészíthesse élete legemlékezetesebb képeit. Ami szükségeltetik hozzá: kötélidegek, határozott térdek, és vizelettartési problémáktól való mentesség. A 27 éves kanadai Tom Ryaboi saját bevallása szerint száznál is több épületet mászott meg így - itt egy kép róla, az általa készítettekből pedig egy csokornyit találunk itt. Tériszonyosok csak kellő körültekintéssel kattintsanak!
Nő a fémsas nyakszirtjén
Ez a láthatóan teljesen nyugodt nő térden állva készül fotózni - de nem galambokat, hanem New York City-t, és nem fejmagasságból, hanem onnan, ahol már csak a madár jár: a hatvanegyedik emeletről. A név, amire hallgatott volna akkoriban, ha szólítjuk, Margaret Bourke-White - ő volt a világ első haditudósító fotósa, és az egyetlen, aki 1941-ben elővehette kameráját Moszkvában, akkor, amikor a németek benyomultak. Később rekedt sarkvidéki szigeten, menekült bombák elől, túlélt egy helikopterzuhanást - úgy is nevezték, hogy Maggie, az elpusztíthatatlan. Ráadásul komoly szerepe volt a mai sajtófotózás megalapozásában.
Ugrani a naplementéért
Az alábbi képen egy fotós fotóz egy másik fotóst, aki egy nehezen felfogható tettre szánta rá magát: a Grand Canyon felett úgy döntött, átugrik egyik szikláról a másikra, hogy jobb nézőpontja lehessen naplementés fotójához, majd ezt a viszonylatot visszafelé is megtette. Mindezt úgy, hogy cuccát - a gépét, egy állványt, és még egy nejlonzacskót is - a bal kezében fogta. A máig ismeretlen nevű vakmerősködő az őt fényképező holland Hans van de Vorst szerint meg is csúszott egy pillanatra (lásd az utolsó képet), aminek láttán a közelben figyelő turisták jól jéggé fagytak, de aztán emberünk közel húzta magát a sziklához, feldobta a cókmókját, felkapaszkodott és elsétált. (A fotósorozatot ugyan itt, az oldal alján található ötödik kép némileg árnyalja - magyarán nem a tátongó mélységet ugrotta át a bátor névtelen -, azért így is nyelnénk egyet, ha utána kéne csinálnunk.)
Randevú a Nagy Fehérrel
1975-ben, Steven Spielberg véres-habos klasszikusa után látványosan megcsappant az amerikai tengerparti strandok forgalma, az átlagemberekben megerősödtek a cápákkal kapcsolatos sztereotípiák, a halászok közül pedig többen is sportot űztek a tűhegyes fogazatú ragadozók legyilkolásából. A vízalatti fotózás egyik profija, Amos Nachoum pedig alighanem sokat tett azért, hogy a mérleg másik serpenyőjébe is kerüljön valami, vagyis megmutassa, hogy a cápák nem azok a megátalkodott emberevők, mint amiknek hajlamosak vagyunk elkönyvelni őket. Ezt a közel 4 és fél méteres példányt a mexikói Guadalupe partjainál fényképezte le.
Repül a racing car, ki tudja hol áll meg
Vázoljuk röviden: a versenyautózás nem kismiska sportág, emberek sérülnek meg benne, olykor önhibájukon kívül is. Ám míg egy pilótát mindenféle biztosítékok védik a végsőkig, felszereléstől a masszív karosszériáig, addig ha egy autó elszabadul, akkor mindenki más jobban teszi, ha ereje teljéből iszkol onnan. A brit autófotós, Andy Willsheernek azonban más véleménye van erről: egy 2009-es gyorsulási versenyen az egyik tuningszörny rögtön a startvonalnál megcsúszott egy olajfolton, és elkezdet feléje pattogni, ő mégis lecövekelt, és addig kattogtatott, míg fél méterre nem pörgött a koponyájától a halálos kerék. Itt egy videó is van a meghökkentő esetről.
Ahogy a fenti képek is igazolják, elhivatottság és vakmerőség között csak egy paraszthajszál lengedez, úgyhogy ha nem ez a foglalkozásunk, kétszer is gondoljuk meg, mikor, hova merészkedünk a fényképezőnkkel. És ha ez a foglalkozásunk? Akkor ne hagyjuk ki a számításainkból a mennyiért kérdését sem.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
