A hetvenes-nyolcvanas években sokan a szabad repülés lázában égtek, házilag épített sárkányrepülők suhantak az égen, amelyek szárnyát eleinte kertészeti fóliából és alumínium csövekből alkották. Saját károkból tanulva, dacolva az életveszéllyel tökéletesítették a gépeket, mondhatni újra felfedezték a repülést. Ennek a történetnek szombathelyi ága is volt, és ha netán láttak a régi oladi sípályán annak idején nagy sárkány-szárnnyal rohangáló embereket, akkor most cikkünkből megtudhatják kik is voltak azok.
Szijjártó József tagja volt annak a kis csapatnak, akik Szombathelyen próbáltak a levegőbe emelkedni házilag épített szerkezeteikkel. József olykor kecsesen szállt sárkányával a dombok felett, olykor pedig zuhant is, vagy épp kőfalnak ütközött leszálláskor. Mindezek ellenére fantasztikus élményként mesélt arról, hogy milyen volt Szombathelyen a "repülés úttörőjének" lenni.
Kertészeti fóliával és alumíniumcsövekkel az égbe
A hetvenes évek közepén láttam egy szlovén síközvetítésen először sárkányrepülőt. A síverseny rajtjához állt egy férfi, nekifutott, majd a célzónában szállt le. Akkor eldöntöttem, hogy ezt ki akarom próbálni, és nekiálltam az adatgyűjtésnek. - mesélte József, aki az ezt követő években került kapcsolatba a magyar sárkányosokkal. Méregettek, tervezgettek, nyugat-német újságokból lestek rajzokat, de akkoriban már a Budapesti Műszaki Egyetem is erősen elmélyült a témában.
Akkoriban elérhetetlen áron mentek a megvásárolható gépek, így maguk álltak neki az építésnek. Az első ősszárnyak durva kertészeti fóliából és alumínium-csövekből álltak, a spéci sodronyokat pedig vastagabb bowden helyettesítette. Országszerte ilyen megoldásokkal dolgoztak a hetvenes évek közepétől az építők, avagy a felfedezők.
A szombathelyi sárkányosok közt állítólag még titkosügynök is volt
Szombathelyen létrehozták a Leonov Repülőklub sárkányrepülő szakosztályát. A sokszínű csapat tagjai közé beépülhetett egy titkosügynök is, mert a határ mellett figyelni kellett arra, hogy mit akar egy tanár, egy építész, egy mérnök vagy egy katonatiszt. A többiek csak sejtették róla, hogy jelentéseket írhat, a laktanyában volt kiképzőtiszt, így aztán sokat tudott segíteni a sárkányozásban.
Például azzal, hogy engedte használni a laktanya tornatermét, ugyanis az akkora volt, hogy a padlóra egy fél szárny szabásmintáját felrajzolhattuk, ami alapján később a feleségem otthon megvarrta a vitorlát.
Persze ez már akkor volt, amikor már csehszlovák kertészeti-fóliát használtunk. Egyrészt azért, mert színes volt, másrészt, mert a hálós-szőtt anyagot lehetett már varrni is. - árulta el József. Amúgy ezt a fóliát sem lehetett mindenhol kapni, eleinte külföldről kellett behozni, természetesen "kertészeti célokra".
A sárkányrepülőzés hőskora legalább annyi áldozatot követelt, mint a repülés felfedezése
Próbáltuk úgy tervezni a gépeket, hogy azok biztonságosak legyenek, mégis sok keserű emlék kísérte a fejlesztéseket. Például a pilótát egy karabinerrel rögzített kötél tartotta - szaknyelven: a lélek - kiderült, hogy a szél néha akkorát ránthat a gépen, hogy a kötél hurkot vet, visszacsap és kioldja azt. Egy fiatal srác halt meg így az országban, az ő kárán tanultuk meg, hogy külön kell biztosítanunk a mindenki által használt orosz karabinereket is.
Én is kerültem olyan helyzetbe, hogy még nem volt jól beállítva - behangolva - a gép, ezért leszálláskor egy kőfalnak ütköztem. A szárny váza szerencsére megvédett, de sokunknak csak a mázlin múlott, hogy kék-zöld foltokkal, de hazamehettünk egy-egy repülés után. - mesélte József, majd hozzá is tette, hogy a gépek fejlődésével egyenes arányban csökkentek a konstrukciós hibák is.
Az oladi sípályán és a velemi domboknál lehetett repülni
Gyakorolni a környéken nem sok helyen tudtak, a fel és leszállást és kisebb repüléseket a régi oladi sípályán vagy Velem mellett egy dombon próbálták el újra és újra. Ilyenkor sok ember nézte, hogy mit is csinálnak azok a fura alakok, azokkal a hatalmas, nem túl bizalomgerjesztő szerkezetekkel a hátukon. Rendes repüléshez a legtöbbször a Csobáncra vagy nagyobb hegyekre jártak.
Ahogy teltek az évek, úgy váltak egyre kiforrottabbá a gépek, de még ezek közt is voltak rossz konstrukciók. Egyszer egy olyan gépet ajánlottak eladásra a szombathelyi csapatnak, amivel alig lehetett repülni - versenysárkánynak szánták az építői - próba után rögtön tudták Józsefék, hogy ez nem biztonságos, nem vették meg. Alig egy évvel később látták a gép darabjait egy szántóföldön összetörve, egy fiatal srác zuhant le vele, bele is halt. Voltak nagyon veszélyes konstrukciók.
Eleinte a szárnyprofilt a levegő alakította ki, később már sodronyozás, majd a váz vette át ennek a szerepét - ezzel megakadályozva a belobogó vitorla okozta flatteres zuhanást - ami szintén sok áldozatot követelt. Később megjelentek már a vitorlázásnál is használt anyagok, amik váltották a kertészeti fóliákat, és a Köfémnél, kéz alatt gyártott aluvázak is biztonságosabbak voltak, mint az addig használt házi-barkács.
Idővel már versenyeket rendeztek, Európa Bajnokság is volt Magyarországon, amiken a szombathelyi csapat is megfordult. Az egyik ilyenen, a Nagyharsányi-hegyen, József két perc alatt ért le a tetőről - a megszokott hat perc helyett - ez persze veszélyes volt, a legtöbben azt hitték lezuhan, olyan gyorsan és meredeken ereszkedett. Végül egy bokorban landolt a behangolatlan gépével.
Aztán egyszer csak véget ért a szabadrepülés időszaka
Sokáig bárki felmehetett bárhova, repülhetett bármivel a saját tudásának megfelelően, testi épségét kockáztatva. Később elkezdték behozni a szabályokat, engedélyeket kellett kérni légügyi hatóságtól, kellett a jogosítvány a repült eszközhöz, legyen az sárkány van ernyő. Ez rendben is volt, de a szabad repülés időszaka után sokan már nem akartak szabályok közt a levegőbe emelkedni, később már én sem. - mondta ezt József, annak ellenére, hogy a motoros sárkányozásba még belekóstolt.
Nem volt egyszerű a motoros sem. Emlékezetes a mai napig egy eset, amikor a Trabant motorral szerelt sárkányommal a Fő tér felett lefulladtam. - A Trabant motort a levegőben nem lehetett újraindítani, de József nem zuhant be a tér közepére, ki tudott siklani a város széléig, a reptérre biztonságosan. Amikor nekiálltak csörlővel felhúzni gyalogsárkányosokat a reptéren, akkor hagyta abba igazán a repülést, mert ő azt már veszélyesnek tartotta.
Ők voltak a legboldogabbak, amikor felszálltak
Szijjártó József persze nem tudott szabadulni a repüléstől, amikor már nagyobbak lettek gyerekei még gondolkodott rajta, hogy belefogjon, de végül mégsem tette. Leginkább a motornélküli repülést szerette, és azt a szabadságot, ami azzal járt, hogy felcipelte a barátokkal a gépet a hegyre, majd lesuhant a völgybe, szabadon, engedélyek, bejelentések, földi irányítás és minden egyéb nélkül.
A régi társaság már szétszéledt.
Van aki Amerikába disszidált, van aki máshova költözött, van akiről nem tudok semmit sem. A régi fotókat és filmfelvételeket visszanézve viszont a mai napig örömmel töltenek el ezek az emlékek, a sok kék-zöld folt, a veszélyes helyzetek, a tervezés, a fóliavarrás és minden. Olyanok voltunk, mint az ügyetlen árva fiókák, akik szép lassan tanulták meg, hogyan kell szárnyalni. Bár a madaraknak nincsenek mély mosolyráncai, mint amilyenek nekünk lettek, mert amíg mi a levegőben voltunk, addig a Föld legboldogabbjainak számítottunk.
A sárkányrepülésről bővebben
Az ókorban is próbálkoztak már sárkányrepüléssel és a történelem során később is, de a modernkori sárkányrepülés az 1950-es évekre tehető, amikor Francis Rogallo, a NASA mérnöke tervezett egy szerkezetett a földre visszatérő űrkabinokhoz.
Onnantól fogva már csak idő kellett, hogy újra felfedezzék a gyalogsárkányt (motor nélküli változat), Magyarországon a Műszaki Egyetemen kezdtek komolyan foglalkozni, 1973-ban. 1979-ben már önálló sportág volt hazánkban, ebben az évben egy szobrot is emeltek a győri egyetemnél, 1986-ban pedig már Európa-bajnokságot is rendezett Magyarország.
