Fantáziánknak köszönhetően nem nehéz elképzelni, hogy egy reggel a rohanó XXI. század helyett az 1900-as évek elején ébredünk. Az ábrándozást megkönnyíti, ha kezünkbe vesszük a korabeli sajtó egy-egy példányát. Rögtön kiderül, mitől is volt hangos a száz évvel ezelőtti Szombathely.
A számok önmagukért beszélnek?
Az 1909-es esztendő – akárcsak a többi – rövid számadással kezdődött a Vasmegyei Napló hasábjain. Az újságírók ezúttal a városatyákat tűzték tollhegyre.
Igy az esztendő végével, kegyeletes szilveszternapi hangulatban általános szokás visszanézni az elmult év dolgaira. A kereskedő a maga üzleti könyveit, az ügyvéd az expenznótáit és vesztett pöreit, az orvos a halottait, a katona a váltóit, az ujságiró a sajtópörei veszi sorra és elmélkedik fölöttük, ha nincs egyéb dolga.
Hogy a városatyák se kerüljék ki ezt a kellemetlen számadást, nekik mi fogjuk eléjük tartani a mult esztendőben kifejtett működésük tükörét. Elsoroljuk névszerint őket és kiről kiről megállapitjuk, hogy hányszor tevékenykedett nyilvánosan polgártársai és mandátuma érdekében. Ehhez a kimutatáshoz a város közgyüléseiről vezetett jegyzőkönyvek szolgáltatnak adatot, a jegyzőkönyvekben ugyanis minden jelenlevőt pontosan följegyeztek.
Ez a statisztika azonban csak a régi képviselőtestület müködéséről szól, az uj városatyák szorgalmát majd csak a jövő évben vizsgáljuk meg. A régi képviselőtestület összesen kilenc közgyülést tartott. Ezekből hat rendes volt és három rendkivüli. Ezeknek legszorgalmasabb látogatói kétségkivül Trummer János és Zrinyi József voltak. A jegyzőkönyvek hiteles tanusága szerint ők nem hiányoztak egyetlen egy közgyülésről sem.
Csak valamivel kevésbé voltak ügybuzgók és szorgalmasak Babics istván, Weiner Károly, Horváth Kálmán, Matics Imre és Török Károly, mert ők csak egy esetben hiányoztak.
A korabeli írás senkit sem hagyott ki a számadásból. A legszorgalmasabb képviselők felsorolását a hét és ennél kevesebb közgyűlésen részt vevők listája követte, s végül a csupán egy eseményt megtisztelők neveivel zárult.
Dr. Borsits Béla, dr. Esső Imre, dr. Rohrer Ödön, dr. Guáry Leo, Hajdu János, Stadler Károly, Éhen Gyula, Halász Ferenc, Koncz János, Nádas Róbert, Stirling Adolf és Vidos Lajos csak egy közgyülésen mutatkoztak.
Örök téma: a színház
A száz esztendeje már megálmodott szombathelyi színház építőbizottsága komoly bírálattal illette Márkus Géza színházépületre vonatkozó terveit. A bizottság megállapításai szerint egyenesen kivitelezhetetlen terv született a fővárosi építőművész íróasztalán.
Márkus ma a legelső szakember ezen a téren és igy sokféle, főként épitészek körében feltünést keltett ez a kritika.
Márkus most válaszolt a kritikára. Sorra veszi azokat a pontokat…, amelyekben hibát talált a bizottság és kimutatja, hogy financiális szempontból a terve pontos számitásokon alapul és minden pontjáért helytáll.
A bizottság ugy találta, hogy a felépitésnél Márkus nem vette számitásba, hogy a szinháznak négy méter mély alapfalának kell lenni. Ez tizezer koronával drágitja az épitkezést. Erre azt hozza föl, hogy a többletet, amire a talajviszonyok ösmerete nélkül nem számithatott, - behozza a felső fölépitéseknél…. A vasvázas és betonmunkánál 71.200 koronára taksálta a költségeket a bizottság.
Márkus szerint ez tulzott. Ő a kolozsvári szinkör vasvázára és betonmunkáira 50 000 koronát költött, a szombathelyi szinháznál se haladja meg a költség a 60 000 koronát. A bizottság fölvette a számitásba a szinpadi záporkészüléket. Ezt a masinát ő kifogja hagyni az ő szinházaiból, mert teljesen fölösleges. Ez csak arra való, hogy a kedélyeket megnyugtassa.
Márkus különösnek találja, hogy az épitőbizottság a villám fölszerelés költségvetésére nézve egy konkurrens cég mérnökét hallgatta meg. Misem természetesebb, minthogy a mérnök a másik cég munkáját rossznak találja…
Mindent összevéve 300 000 koronában állapitja meg Márkus Géza azt az összeget, amely a szinház fölépitésére elég. Ebbe az összegbe azonban nem vette fel a butor berendezés (a nézőtér székei, a páholyok foteljei stb.) költségét. 320.000 koronáért, mondja Márkus elaborátumában, képes egy egyszerü, cikornyanélküli, de monumentális és céljainak megfelelő szinházat épiteni.
Egy új csoda híre
Ma – az Internet és a mobiltelefon világában – már hihetetlennek tűnik, hogy száz éve még csodaként emlegették az üzenetrögzítő feltalálását.
Egy uj, egy telefonnal kapcsolatos találmányról irnak Newyorkból. A telefonhoz egy fonográfkészüléket kapcsolnak, amely a csilingelésre automatikus választ ád. Például: a kereskedő vagy az orvos, vagy más valaki eltávozik. Mielőtt távozik, bemondja a telefonnal összekötött fonográfba, hogy mikor indul el, mikor érkezik meg, hol van ez idő szerint. Ha valaki aztán telefonon szólitja: a fonográf közvetiti a hátrahagyott üzenetet. A találmány igen egyszerü, olcsó s bizonyosan hamarosan elterjed mindenütt.
Kinek időgép, kinek sorsjegy
A frissen debütált szombathelyi színtársulat egy időgépbe veti minden bizodalmát – legalábbis a színpadon. A fináléban diadalmasan hordozzák körbe az ókorban, Claudius császártól ajándékba kapott gyémántot, amely a 21. századbéli színházépítés alaptőkéjét jelenti. Száz éve egy sorsjegy adott hasonlóan fényes reményeket a városi előjáróságoknak.
A csöndes szombathelyi városházán ma olyan lázas hangulat uralkodott… amilyenhez foghatóra nem, vagy csak az százesztendős öreg dijnokok emékeznek…
A dolog ugy történt, hogy a pénzügyminisztérium fölhivására nemrég tiz darab sorsjegyet vásárolt meg a tanács az államsorsjátékra. A huzás tegnap volt és ma délelött érkezett meg a nyerő számok listája. Nyúl Lajos főszámvevő vette kezébe a lajstromt… egyszerre ugy érezte, mintha megrendült volna alatta a föld és a liszta közepén mosolyogva integetnek neki egy négytagu szám, a széries 1518. Ez alatt rejtelmesen sötétlett a nyerő szám, a 18… Ez a szám a város száma.
Hosszu ideig tartott, amig magához tért Nyúl Lajos. ekkor rohant föl a polgármesterhez. Berugta az ajtót és könnyekig meghatva, széles pathetikus modulattal tette a polgármester asztalára a jegyzéket és a város számait.
- Mi ez? – kérdezte a polgármester bánatos arccal.
- Nyertünk, tizezer koronát nyertünk, polgármester úr.
… Bejöttek a tanácsosok, a főjegyző, az aljegyző s a polgármester remegő hangon közölte az eseményt. Az öröm megdöbbentő volt. A tanácsosok és a jegyzők zokogva összeölelkeztek egymással…
- Mielőtt azonban érdemben megtárgyalnánk ezen váratlan eseményt, - szólt végre a polgármester, - meg kell kétséget kizáróan állapitanunk a dolog valódiságát…
A polgármester kiteregette maga elé a sorsjegyeket és tanulmányozta a jegyzéket. Hosszú vizsgálódás után felemelte és a fény felé tartotta a listát…
Ujra levette szemüvegét, de már ekkor némi aggodalommal és izgalommal és az arca is ujra elsápadt.
- Kérem, itt valami baj van. A homályos nyomás dacára is ugy látom, hogy nem 18 a kérdéses nyerő szám, hanem 13.
Mint a bomba ugy ütött közéjük ez a szó. Kézről-kézre járt a lajstom, a széle már lerongyolódott az ideges ujjak gyürésétől.
Meg kellett állapitani, hogy a 18 nem 18, hanem 13. Nyerés ilyenformán nincs, nincs tizezer korona, nincs szinház, nincs semmi. Ellenben kutya meleg van és sok restancia.
A tanácsosok és a jegyzők búsan vonszolták vissza magukat szürke és naptalan szobájukba, s főszámvevő pedig a lépcsőn lefelé haladtában kettéharapta a virzsinia szivarját.
A jótékonyság teteje
A messinai földrengés és az ajkai bányaszerencsétlenség a jótékonykodás lavináját indított el 1909 januárjában Szombathelyen. A gyűjtés olyan méreteket öltött, hogy azon már a korabeliek is nevetni tudtak.
Szombathelyen most ritka nagy erővel működik a jótékonysági gyüjtő düh. Amerre az ember lép, mindenütt eléje nyujtanak egy gyüjtő-ivet, a melyen messinai, vagy az ajkai károsultaknak, esetleg a mentőknek, a gyermek-ligának kérnek pénzt És a legkomolyabb valóság, hogy az egyik kávéházban ma a következő gyüjtőivet körözték: „Jószivü emberek! Adakozzatok a legközelebbi bányakatasztrófa, vagy a legközelebbi földrengés áldozatai javára.”
Kint a jégpályán egy szép asszony az ajkai károsultak gyüjtöivét körözte. Körözte, körözte, míg odaért egy bankfiuhoz.
- Kedves barátom, áldozzon az ajkaiakért husz koronát!
- Az ajkaiakért nem, - kockáztatta meg az ifju – hanem az ön ajkaiért a legnagyobb örömmel!
Ezek után pedig szomoruan orra bukott a jégen.
