Nos, a színművésznek elég besétálnia, tapsvihar fogadja, hiába int rendre mosolyogva, ugyan már, kérem, tessék csendben maradni. Csattognak a tenyerek, talán még a torkok is elszorulnak kicsit, a termet átlengi a hála: hát visszajött és eljött.
És elindult a körhinta
Bevezetésül forog a Körhinta, néhány próbafelvételen Soós Imre játszik a fiatal Törőcsikkel, az idős nem nézi. Nem szereti látni a régieket, már mindenki meghalt, csoda, hogy én élek, mondja. A Soós meg ráadásul… Valóban, azokat a tsz-es filmeket csak a szerelem menthette meg, az meg itt fellángolt.
Kicsit bele is szerettem, de időben elváltunk, szerencsére
- hadarja mosolyogva jellegzetes kézlegyintésével.
Vendégtársa Szenkovits Péter újságíró, akinek tollából megszámlálhatatlan színészinterjú született, Törőcsik Marit is rendszeresen faggatja, a művésznő legutóbb szülőföldjéről, gyerekkoráról vallott a szerkesztőnek. Szenkovits tegnap sem volt hűtlen szakmájához, inkább kérdezett, hogy valójában vendégként volt jelen, csak a műsorfüzetből tudjuk. Csak néhány szó jut neki, róla szinte semmit sem tudunk meg, de valljuk be őszintén, ide mindenki Törőcsikért jött. Tudja ezt Szenkovits is, marad hát a kaptafánál és profin úgy hallgat, hogy közben meséltet.
Burkon Lászlónak, a házigazdának így kevés szerep jutott, ritkán tudta feltenni érdekfeszítő és izgalmas kérdéseit, melyeket a színművész zseniálisan ütött el humorával és sztorijaival. Mert mit is lehetne válaszolni a kérdésre, melyik fontosabb, a közönség szeretete vagy a szakmai elismerés? Nyilván, aki ott ül a nézőtéren.
A díj pedig tartást ad, ha hülyével állok szemben
– na tessék.A legnagyobb fájdalom: az elmaradt kézcsók
És szólnak a sztorik Majorról, Aczélról, Gobbiról, utazásról, előadásokról, szerepekről, rendezőkről és kollégákról. És a nagy pillanatokról, amikor a színész úgy tud játszani, mint a hároméves gyerek egyedül a sarokban. Avval a koncentrált figyelemmel, amit a legnehezebb elérni. Törőcsik azt mondja, az 56 év alatt volt néhány ilyen pillanata – és ez nem kevés.
Volt tíz zseniális mestere, sosem élte át, hogy nem kellett, mindig volt rendező, aki benne gondolkodott, mindent tálcán tettek elé - így aztán szabad volt, mint a madár. Mindig, most is ezt mondja magáról. A meghurcolásokról, vádakról, rosszakarókról nem beszél. Pedig megdöbbennénk bizonyos nevek kapcsán – lévén most is magasan vannak – de nem teszi.
Csak egy nagy szívfájdalma maradt, imádott darabjával, a Száz év magánnyal óriási sikert aratott Márquez szülőföldjén. De az írónak hiába könyörögtek, nem nézte meg az előadást, a szerző ugyanis kizárólag argentin társulatok bemutatóján jelent meg. Cocteau és Tennessee Williams hódolatát bezsebelte, de a kolumbiai írót nem tudta elbűvölni.
A halál után
És az is fáj, hogy az utolsó nagy szerepet a fővárosiaknak nem tudta megmutatni. Mert Alföldi volt olyan rendes, hogy - ahogy fogalmaz, a halála után - kiadta őt Kaposvárnak. Az Anatolij Vasziljev rendezte Naphosszat a fákon darabot 21 szer játszotta Törőcsik és ezzel elköszönt a nagy szerepektől. Még Zsótér lakásszínházában is -
voltam olyan hülye
,temeti arcát a kezébe- elvállalt egy szerepet, de vége a nagy munkáknak.
Kötelező körként gratulál Jordánék nagy mutatványához, a szombathelyi színházhoz. És tőle olyan lelkesek és őszinték ezek a szavak, hogy már-már megingunk kritikáinkat illetően. Politikusaink is büszkék lehetnek, példaértékűnek titulálja, hogy vezetőink felismerték, mennyire fontos a város polgárainak a színház. Nekünk pedig azt kívánja, mindig legyen annyi pénzünk, hogy ki tudjuk fizetni a jegyeket.
Törőcsik fáradt, nem csoda, 75 évesen visszajönni a halálból igazán nagy alakítás volt. Az ajándékot is másra bízza, fájnak a kezei. Nagykabátjába burkolózva lassan kitipeg. A felállva tapsoló közönséghez azért még visszajön, csókot dob és utánozhatatlan mosolyával megrovóan int ismét: drágák vagytok, de hagyjátok már, menjetek!
Azután eltűnik. A Weöres Sándor Színház Színpadán nem azzal a Törőcsik Marival találkoztunk, aki a nyári teraszokon napozva itta a kávét és olyan elegánsan szívta a cigiket egymás után, hogy az is megkívánta tőle, aki sosem gyújtott rá. De a humorát, tartását, kedves közvetlenségét és alázatát közönsége és szakmája iránt nem vesztette el. Reméljük, kapunk még belőle.
