Most lehet csak igazán büszke magára a düsseldorfi K21 kortárs múzeum, hiszen róla beszélnek a világ dizájnblogjai, nem véletlenül: egy olyan installációt "varrtak" a fogadótér felső harmadára, amilyennel művészeti intézmény még nem próbálkozott. Több mint huszonöt méter magasságban ugyanis műanyag kötélrács-szőnyeg és hatalmas, ezüstösen tükröződő plexigömbök keltik azt a hatást, mintha az ember a nem túl távoli jövő egyik interaktív játszóterén szórakozna. Illetve, elnézést: lehet, hogy ez már az is?
Az argentin származású Tomás Saraceno által három éven át tervezgetett konstrukció - aminek adekvát megépítéséhez építészekkel, mérnökökkel és még biológusokkal is konzultált - bár komoly tömegekkel operál, hiszen csak a többszintes hálószerkezet három tonnát nyom, a gömbök pedig egyenként vagy háromszáz kilót, mégis azt a benyomást kelti, hogy habkönnyen lebeg az üvegtető felől beáradó fényben úszó térben.
Mint a pókok a hálóban
A kevésbé tériszonyos látogatók pedig bátran mászkálhatnak benne, rajta, hiszen pont ez a célja. Sőt, a múzeum még ennél is szebben megideologizálja a saját büszkeségét, végülis van benne valami:
ez a lebegő konfiguráció kapcsolatok, vibrálások és szinkronba hozott kommunikációk oszcilláló hálózatává áll össze
- írják annak kapcsán, hogy amikor egyszerre több ember is birtokba veszi, akkor jelenlétük mozgásba hozza az egészet. Így maga a tér is érzékelhetővé válik: valaki megmozdul itt, akkor azt tizenöt méterrel odébb is megérzi a másik. Saraceno pedig egyenesen arról beszél, hogy ez akár az emberek közötti kommunikáció új, hibrid formájává is válhat.
Nem csak önmagában hihetetlenül látványos az, ahogyan az emberek úgy tűnnek benne, mintha úszkálnának a szédítő magasságban. Még érdekesebbé válik a dolog, ha megtudjuk, hogy az alkotó nem csak szakértőkkel beszélgetett, de ő maga azt is hosszassan vizsgálgatta, hogyan szövik hálójukat a különféle pókfajok, megfigyeléseit pedig állítólag beépítette az In Orbit fantázianevet viselő műbe is. Mindenesetre Verne Gyula biztosan büszke lenne rá.
