Nem számoltam azzal, hogy két héten belül ismét meglep a fővárosi múzeumi élet. A budai várhegy barlangrendszerében riogató Sziklakórház után most bár egy népszerű kiállítóhelyre vitt a lábam, az Iparművészeti Múzeumba, azonban hiába láttam itt már sok mindent az évek során, ilyen elementáris erővel fejenvágó tárlatot eddig talán sosem. A két világháború közötti magyar plakátokból válogatott ki egy csomót az intézmény az Országos Széchényi Könyvtárral közösen, nyilván az igazán jókat - amik így, egy rakásban olyan sűrű viszkozitású tehetséget koncentráltak ebbe az Üllői úti aulába, hogy ha most Geszti Péter lettem volna, megremegett volna a térdem.
Hogy miért? Mert roppant nagy teher lehet 2014-ben, magyar reklámosként ilyet látni. Nem azért teher, mert most nem tudnának grafikusaink felmutatni ilyen szintű munkákat, hanem mert csak nagyon ritkán tehetik ezt meg. A húszas, harmincas években az ilyen, megrendelésre készített vizuális anyagok ugyanis még kéz-a-kézben jártak a Nagybetűs Művészettel, ma pedig inkább a Tisztelt Ügyfél fogja azt a kezet. Sajnos. Nézzük meg például ezeket:
A kaucsuk sarkot hirdető lépdelő ember és a másik gumis plakát is annak a Berény Róbertnek a műve, akinek leginkább ezt a toborzós plakátját ismerjük, de a tárlaton felbukkannak például az elsősorban csak irodalomórákon emlegetett Kassák Lajos grafikái is:
Elsősorban ők (és Bortnyik Sándor) voltak a vezéralakjai a magyar reklámgrafika megújulásának, amiben felszámolták a szecesszió mesebeli figuráit, és helyettük optikai orgazmust okozó karakterek tűntek fel, markáns kontúrokkal, retinaedző színekkel, geometrikus szerkesztéssel - és bámulatos egyszerűséggel.
Instant bevésődés
Ez volt a kulcs, az egyik legfontosabb vezérfonál, ami mentén ezek a plakátok születtek. Nem volt mese, rögtön ott kellett hagyni egy nagy billogot a memóriában, és elnézve ezeket az alkotásokat ez sikerülhetett is (fejből fel tudnék idézni most egy csomót utólag, míg mondjuk azt meg nem tudnám mondani, milyen plakátok mentek el ma mellettem az utcán).
Persze mindehhez az is kellett, hogy megváltozzon az ÉLET: ahogy a kiállítás hivatalos csalogató kommünikéje fogalmaz,
betört a modern kor levegője, olyan termékek jelentek meg a reklámokon, amelyek a technika fejlődése nyomán jöttek létre, és a modern nagyvárosi élet kényelmét szolgálták. Megjelent a plakátokon a villanykörte, a rádió, a rádiócső, az elektromos és gázkészülékek egész sora, az autógumi, a konzerv, a töltőtoll. A régi árucikkek – mint a dohányipari termékek, a divatcikkek, élelmiszerek, sajtótermékek – hirdetése is ahhoz az új reklámnyelvhez igazodott, amelyet az új termékek adekvát bemutatásának feladata hívott életre.
Olvass! Világíts! Szívj!
Külön szekciót kapnak a tárlaton a sajtóplakátok, amik bonyolítás nélkül, rendkívül kompakt és tömör módon dörgölik az arcunkba, hogy legyünk szívesek olvasni; a villanykörtét reklámozó plakátok, ahol külön érdekes, ahogyan eltérő alkotók bemutatják az izzó sziluettjét; de még a dohánytermékek is.
Visszagondolva is óriási dolog, hogy ezekben az években a járókelők gyakorlatilag játszva tanultak az utcán, hiszen minden hirdetőoszlopon a kubizmus és konstruktivizmus erényeivel ismerkedtek.
De tényleg, ma hol látunk ilyeneket?
Mármint nem ugyanilyeneket, mert ezeket már túlhaladtuk, hanem ilyen színvonalúakat a sok Magyarország Miniszterelnöke helyett. Ezért kell menni, ha tehetjük, kétezer forint nem pénz érte, és egy fokkal értékesebb is, mint megnézni a negyvenedik röhögős-fingós kukoricamozit. Tegyünk magunknak egy szívességet, ha Budapesten járunk!
