Az első pillanatban nem is tudtam, hova kapjak, amikor a szomszéd sávban egy autóból a kocsi elejére mutogattak, és megláttam a füstöt. Azt viszont tudtam, hogy nagy a baj.
De kezdjük az elején. Nem a legfrissebb a történet, egy kora nyáron esett meg, még régebben, de tanulságos, Józing kolléga bécsi esete Amikor vasárnap éjjel egy bécsi parkolóházban leáll a motor az autódban, felteszed a kérdést: „Akkor most hogyan tovább?” August 16. 19:13 után jutott újra az eszembe, és álltam neki megírni.
Egy enyhe júniusi este, nyolc óra előtt pár perccel ültem be a kocsiba a Gellért-hegy oldalában, a fürdő fölött pár száz méterrel.
Hivatalos úton voltam, épp egy kis ünnepség után, és indultam hazafelé, Szombathelyre. Úgy terveztem, hogy legkésőbb fél 11 körül otthon leszek, ami aztán nem egészen így sikerült.
Kifelé a sztrádáról!
Meglepően gyorsan kiértem az autópályára, alig néhány perc alatt, felvettem a tempót, aztán utaztam. Elég nagy volt a forgalom, az M1-es és M7-es szétválása után csökkent azért némileg.
25 kilométert tehettem meg, élveztem a sebességet, és hogy éppen a lenyugodni készülő Nap felé tartok. A belső sávban ekkor ért mellém egy szedán, az anyósülésről egy srác integetett és mutatott a kocsi elejére. Ekkor vettem észre, hogy a motorháztető alól dől a füst vagy a gőz, nem láttam pontosan. És ebben a pillanatban elkezdett világítani a műszerfal összes kijelzője.
Érdekes módon biztonságban éreztem magam, igazából meg sem ijedtem, tudtam, ez egy olyan helyzet, amit kezelni kell, még ha nagy is a baj. Hirtelen villant be, hogy nemrég elhagytam egy táblát, ami egy közeli kijáratot jelzett.
Tudtam, hogy el kell hagynom a sztrádát, és minél előbb ki kell szállnom a kocsiból, hátha kigyullad. Kitettem az indexet jobbra, a leállósávba húzódtam, ahol átkapcsoltam veszélyjelzőre, közben lassítottam. És már meg is láttam a kijáratot. Annyira megörültem neki, hogy nem is olvastam el, milyen települések nevei vannak kiírva.
Hatalmas szerencse, egy parkolót találtam
Nagyon hosszú volt a kijárat, az út erősen kanyarodott jobbra, alig 40-nel mentem, amikor végre kiegyenesedett az út, és megláttam jobbra egy kis beugrót. Megálltam, leállítottam a motort és kiszálltam.
Felnyitottam a motorháztetőt és megnyugodtam, mert nem füst, hanem gőz csapott ki. Nem láttam semmi különöset, így hagytam, hadd hűljön. Körülnéztem, és olyan száz méterre felfedeztem egy parkolót jelző táblát, a nyíl jobbra mutatott. Néhány perc múlva visszaültem a kocsiba, simán elindult, de elment a kormányszervó, erősen bele kellett feküdnöm a kormányzásba.
A tábla mellett nagy, szinte teljesen üres, aszfaltos parkoló volt, itt szabályosan le tudtam parkolni. Már sokkal nyugodtabban néztem végig a kijelzőkön, szinte mind világított. De ami leginkább aggasztott, az a töltésjelző volt, mert azt mutatta, hogy nem működik a generátor és az aksi energiáját használom.
Segítőkész emberek, szerviz a közelben
A parkoló mögött egy közutas gépállomás volt, a kapu zárva, nem láttam mozgást. Később észrevettem, hogy a parkoló túlsó végén van egy másik út. És, mint kiderült, ott még lakóházak is álltak.
Egy házaspár épp a házuk előtt ácsorgott, így elmondták, hogy két kilométerre van egy szerviz, ahol a főnök segítőkész, de reggel nyolckor nyitnak. Részletesen elmagyarázták az utat, megkérdezték, szükségem van-e valamire. Kaptam egy flakon ásványvizet, és közben eldöntöttem, az autóban alszom.
A kocsinál elintéztem az ilyenkor kötelező telefonokat, ne aggódjatok, semmi baj, holnap biztosan hazaérek, stb. Éjjel még aludtam is pár órát a hátsó ülésen, amúgy eseménytelen volt az éjszaka. A parkolóban volt közvilágítás, szinte teljes volt a komfort.
Vendégségben
Hajnali fél ötkor már világosodott, úgy döntöttem, most vagy soha, nem várom meg, amíg beindul a forgalom. Kényelmes tempóban, reménykedve, hogy az aksi kibírja addig, letekertem a bő két kilométert, és egy körforgalomnál megtaláltam a szerelőműhelyt is. Plusz azt is megtudtam a helységnévtábláról, hogy Bicskén vagyok. A kapunál leparkoltam, voltak padok, vártam a nyitást. Jó kétszáz méterre megláttam egy hipermarketet, hat órakor elsétáltam, vettem egy váltás pólót, kaját, ásványvizet.
Nyolckor kinyitott a szerviz. Némi könyörgés után a főnök beleegyezett, hogy megnézik a kocsit. Meg is tették, kiderült, hogy a generátort és még sok minden mást meghajtó szíj ment tönkre. Nem szakadt el teljesen, de kilazult, és ezért nem volt töltés, szervó, semmi.
A főnök azt mondta, megcsinálják, de csak valamikor délután lesz kész, mert meg kell rendelni az alkatrészt, és elég hosszú munka a szíjat beszerelni. Én minden megoldást elfogadtam volna abban a helyzetben. Volt egy ügyféltér, mosdóval, ivóvízzel, kávéautomatával, tévével, ott töltöttem a nap nagy részét.
Megnéztem Bicskét is
Délben besétáltam a városba, a központ jó két kilométerre volt. Egy nagy park mellett mentem el, egy sörözőben megebédeltem, nézelődtem egy kicsit Bicskén, aztán visszamentem a szervizbe. Délután három óra körül szóltak, hogy készen van a kocsi. Fizettem, nem volt olcsó, de a helyzethez képest drága sem.
A főnök azt mondta búcsúzóul, hogy nem lesz vele gond, de azért odacsípett, hogy egy közel 500 kilométeres út előtt legalább a motortérbe bele kellett volna nézni. Igazat adtam neki.
Fél hatra hazaértem. Közel húsz órával később, mint terveztem. De én is épségben voltam és a kocsi is. Azóta is hálával gondolok a házaspárra, akik segítettek, és a szervizre, ahol elvállalták a hirtelen beeső munkát. Ennél sokkal rosszabbul is végződhetett volna a történet.
