Majd akkor gondolkodom az autócserén, ha egyszer külföldön cserbenhagy, mert onnantól kezdve nem merek vele nyugodtan elindulni – válaszoltam ismerősömnek, aki néhány hónappal ezelőtt arról érdeklődött, hogy miért nem cserélem le a 18 éves Mazdámat.
Azt nem mondom, hogy nem voltak vele apróbb ügyek, de soha nem hagyott ott, sem a közelben, sem a távolban, a legnagyobb gond talán az volt vele, amikor itt-ott zörögni kezdett, és kisebb alkatrészeket kellett cserélni benne, mert az idő az idő, a magyar utak meg olyanok, amilyenek.
Az első és egyetlen autó, amit újonnan vettem az életemben, akkor hideg fejjel úgy számoltam, ha sokáig megtartom, akkor racionális döntés. És sokáig megtartottam.
A nagy számok törvénye alapján tudtam, hogy egyszer majd megáll, mert minden autó megáll egyszer, csak azt nem tudtam, hogy mikor és hogyan.
Nos, a megállás egyik vasárnap este történt az osztrák fővárosban.
A repülőtérről tartottunk délután hazafelé, amikor eszünkbe jutott, hogy milyen régóta meg akarjuk nézni a bécsi városi strandot. Nosza, pont jó az időzítés, lehűtjük magunkat, ehhez elég egy esti jegyet venni.
Viszont, ha már ott vagyunk, kihasználjuk az időt, záróráig maradunk, ami este 10-et jelent, pontosabban még többet, mert kifelé szép hosszú sorok gyűltek össze a kasszánál.
Az autónk türelemmel vár minket a szomszédos parkolóházban, el is indul a szokásos pöccre, hogy aztán némi kanyargás után megálljon a motor. Fura az egész, merthogy azonnal megszűnik a kormányszervó és a fékrásegítés.
Én meg érzem, hogy nehéz estének nézünk elébe.
Az akkumulátor nem nagyon akarja pörgetni az önindítót, így elkezdjük ide-oda tologatni a járgányt, de nem reagál.
Az épület már teljesen üres, nincs kihez fordulni, a kijárati sorompónál találok egy ceruzával falra írt, kicsit kusza telefonszámot. Osztrák szám, de egy magyar nő válaszol, és nem érti, miről van szó, milyen parkoló, milyen sorompó, milyen autó. Hülye helyzet.
Közben megérkezik a biztonsági őr, közel-keleti figurának néz ki, lelkesen segít a tologatásban. Nem indul. Az új barátom nekiáll telefonálgatni, azt mondják neki a főnökei, az épület nemsokára zár, hagyjuk ott az autót, majd reggel folytassuk a mentőakciót.
Mi meg ott állunk este 11-kor a város szélén.
A közelben van egy szintén teljesen üres metróvégállomás, leszólítom a takarítót, hogy tud-e közelben valami szállást. Magyarul válaszol, hogy szerinte nincs ilyen, de szerinte ne sokat tököljünk, mert nemsokára leáll az egész metró, utána nehezebben mozgunk.
Gyors jegyvásárlás, aztán irány a belváros. Emlékszem, egy-két éve egy Westbanhof melletti szállodában aludtunk néhány éjszakát, egész elfogatható áron, így most a metróról foglalok szobát, szerencsére van üres.
Már majdnem éjfél, mire odaérünk, kicsit csapzottan, csomagok nélkül, de a recepcióst nem izgatja, sok minden látott már. Kérdezem, hogy esetleg reggel tudnak-e segíteni szerelőt keríteni, lehetőleg magyar nyelvűt. Megoldható – ígéri.
Éjjel jár az agyam, hogyan lehet ebből a legkisebb veszteséggel kijönni. Osztok, szorzok, gyököt vonok és négyzetre emelek, és arra jutok, hogy nem megyek bele a bécsi javítgatásba. Mert lehet, csak egy bikázás, de mi van, ha nagyobb a gond, nem a legjobb forgatókönyv Szombathely és Bécs között ingázni, esetleg németül megbeszélni az önindító problémáit.
Soproni ismerőseim adnak egy autómentős címet, aki már a telefonban nagyon segítőkésznek és rugalmasnak tűnik, megegyezünk az árban (nem olcsó, de nem is számítottam másra).
Néhány óra múlva a parkolóháznál találkozunk, szerencsénk van, befér az utánfutó, felcsörlőzzük a drágaságot a helyére, aztán irány Magyarország.
A járgány még Sopronban van, most nézegetik, hogy miféle betegséget szedett össze, csak egy náthát, vagy valami komolyabbat.
Az autómentő egyébként azt mondta, legyünk hálásak: 18 év nagy idő, a mai autókat már másként gyártják, és kapunk néhány rémtörténetet szoftverleállásokról és rendszeresen trélerre emelt luxusautókról.
A mi történetünk ezekhez képest leányregény, de azért kikívánkozott belőlem, különösen az előzmények Mindig azt gondoltam, csak az ostobák tévednek el a GPS-szel, mígnem egy somogyi kukoricaföld közepén találtam magam August 14. 19:05 után.
