Az 1970-as évek végén volt szerencsém a molnaszecsődi laktanyában letölteni kötelező sorkatonai szolgálatomat. Akkoriban szinte kiváltságnak számított, ha valaki a lokátorosokhoz kerülhetett. A szecsődi viszonylag korszerű laktanyának számított, századról lévén szó mindenki mindenkit ismert (megismert), családias volt a légkör, már ha egy katonai objektum esetén lehet így minősíteni.
Szepesi sem beszélt többet
Balszerencsés időszak volt ez a diplomás bevonultak számára, hiszen ebben az időben vezették be, hogy a főiskolát, egyetemet végzetteknek csak 18, másoknak 24 hónap volt a sorkatonai szolgálat. Nos, nem kell ecsetelnem, néhányunkra - akiket ez kedvezően érintett – milyen szívatás várt, pedig ez amúgy is úgy hozzá tartozott a katonai élethez, mint gomb a kabáthoz.
A 24 hónaposok éreztették velünk, hogy mi bizony kopaszból egyszerre öreg katonák leszünk, kihagyjuk a középső időszakot. Különösen sajnáltam azt a sorstársamat, aki az orvosi egyetem után 25-26 évesen kezdett „fókázni”.
Amúgy hivatalosan is előszeretettel szívatták az újoncokat, s nemcsak fizikai értelemben. A bevonulás utáni eligazításon például jelentkeztették azokat, akik úgy érzik, jól tudnak rajzolni, jó a beszédkészségük. Aztán azok kerültek a leghálátlanabb helyre, és végezték a legszivatósabb munkát.
Nos, így kerültem én diktorként a HÁP-ra, azaz a harcálláspontra, amely részben a föld alá épített betonbunker volt, hatalmas, nehéz vasajtókkal. A belső kialakítása – a helyhez képest - elég barátságos volt. Az első részét a harcálláspont foglalta el, középen volt egy kis étkezde, hátul pedig egy sötét, levegőtlen, rossz szagú pihenő, ahol éjszaka három-négy órára álomra lehetett hajtani a fejet (már aki tudott itt aludni). Márpedig a kemény 24 órás szolgálatok – általában kétnaponkénti váltással – eléggé kifacsarták még a fiatal szervezet is.
A diktori feladat abból állt, hogy minden, Magyarország és környékének légtérében, a lokátorok által észlelt repülő szerkezetről egy több mint tucatnyi számból álló számsort kellett egy telefonkagylószerű szerkezetbe bediktálni.
Mivel az adott időszakban akár több tucatnyi repülőgép is a meglehetősen nagy területre kiterjedő légtérben tartózkodott, akkor Szepesi Györgyöt is meghazudtoló gyorsasággal és mennyiségben kellett a diktoroknak a szájukat tépniük. Ez 1977-79-ben volt. Mi lenne most? Mennyivel több utasszállító, vadászgép, sportrepülőgép, kis magángép repkedhet most a légtérben, mint akkoriban.
Szívattak az osztrákok
Éppen az 1970-es évek végén éleződött ki a konfliktus Kína és a Szovjetunió között, ami persze kihatott a szecsődi laktanyára is. Gyakori volt a riadó, az első fokú készültség, amikor a vezérkarnak addig kellet a HÁP-on dekkolnia, amíg azt nem szüntették meg, legyen az hétvége vagy ünnepnap. Szóval, nekik sem lehetett ez egy hálás szolgálati hely.Az osztrákok meg – tudatosan vagy véletlenül – kifejezetten szívatták a sor- és a hivatásos állományt is. Ugyanis hétvégeken – kellemes szabadidő-eltöltésként – elkezdtek röpködni a magyar határ menti kis repülőterek környékén. Minden gép, minden helyzetét húznia kellett a rajzolónak a plexitáblára, a diktornak meg azt továbbítani.
Amíg az utolsó is le nem szállt, addig első fok volt. Akár naponta többször is. Előfordult, hogy olyan sok gép röpködött körbe egyszerre, amelyeket már képtelenség volt különválasztani, egy csomót képeztek. Mindenki tudta, hogy szó sincs ellenséges gépekről, de a katonaság ugyebár, az katonaság. A szabály, az szabály.
Persze a katonai szolgálatból nem maradhatnak ki a sztorik sem. Egyik alkalommal a HÁP-on lévő telefonközpontos hívást kapott a parancsnoki épületből. A hivatásos állomány két azonos nevű tagja közül az egyik hívta a központost. Nem véletlenül kérdezett vissza a név hallatán az „öreg katona”, hogy: Melyik? Mire a válasz: Te balfasz! Nem látod, hogy én hívlak?
Egy másik, akkoriban sokat emlegetett történet szerint egy újoncot betanuláskor a „csőre” (ez lényegében a radarernyő) mutatva faggatott egy elöljáró: Na, mondd meg fiam, hány fokos ott belül az a kis kör? Jelentem, 360 fokos. Na és hány fokos ott a szélen az a legnagyobb kör? Jelentem, az is 360 fokos. Mire az elöljáró: Csak nem azt akarod bemesélni nekem, hogy az a szar kis kör ugyanannyi fokos, mint az az óriási?! Nos nagyjából így adták vissza a történteket.
Hozzáteszem, hogy annak idején éppen generációváltás volt a hivatásos állománynál is. Az idősebb, meglehetősen vonalas tisztek és tiszthelyettesek mellett egyre több fiatal tiszt jelent meg, akik a katonai műszaki főiskolákról kerültek ki, mellékesen mérnöktanári képesítést is szerezve. Ők más szemlélettel és bánásmóddal álltak a kiskatonákhoz, némelyikükkel még tegeződni is lehetett.
Elképesztő disszidálás
Felejthetetlen emlék, hogy diktorként éppen szolgálatban voltam, amikor a magyar Szent Koronát hazahozták, és a leszállásig kísérhettem, pontosabban diktálhattam (más egységeknél lévő diktorokkal együtt) a repülőgép útját. Több, ma tévesen megjelenő dátummal ellentétben, ez 1978. január 5-én este történt.
Onnan tudom pontosan, mivel ezt a nevezetes eseményt bejegyeztem az akkori honvédségi zsebnaptáramba. A század lokátorparkjának legnagyobb teljesítményű, legmegbízhatóbb P-14-es lokátorát állították rá a gépre, így csaknem Münchentől követhettük a gép útját. Az utolsó számsorokat 21 óra 20 perckor diktáltam, azaz, akkor ért földet a gép Ferihegyen.
De azt sem lehet elfelejteni, hogyan sikerült egy kis géppel Romániából úgy disszidálni Ausztriába, hogy a gép hosszanti irányban repülte át Magyarországot. Történt ugyanis, hogy egy olyan gép lépett román területről Magyarország légterébe, amely a kérdező impulzusra, azaz NRZ-re nem válaszolt, ami alapján pedig nem barátinak, hanem ellenséges gépnek kellett nyilvánítani.
A kis csettegő már Szolnok körül járt, amikor vadászokat küldtek fel rá. A Duna vonalánál járhatott, amikor – természetesen első fokú készültség mellett – forrtak a telefonvonalak, mivel a gép a lekényszerítésre sem reagált. A Dunántúl középső részén – ezt akkor így mondták – már a honvédségi vezérkar kezében volt a döntés joga, hogy lelőjjék, vagy ne lőjjék le. Úgy tűnik, ezt nem vállalták fel, mivel a gép végül is a magyar-osztrák határ túloldalán tűnt el a radarról.
A dologban az az érdekes, hogy a szovjetek, akik korszerűbb technikával és nagyobb éberséggel és fegyelmezettséggel dolgoztak, nem gyakoroltak nyomást a gép lelövésére.
Annak idején vonult be sorkatonai szolgálatra a Vas Megyei Pártbizottság akkori első titkárának a fia. Jobb híján megkapta a tesztelés alatt álló félautomata rendszernek, a Vozduhnak a kezelését. Keveset kellett dolgozni vele, de az leginkább kínlódás volt.
Mindenesetre, ha a megye első emberének fia is rajta volt az „eltávosok” listáján, addig nem mehettünk ki a laktanyából, amíg az érte jövő apuka nem értekezett a parancsnokkal, s a fiú nem csatlakozhatott a csapathoz. Én viszont hazautazhattam a pártbizottság Mercedesével – akkoriban ilyen kocsiban utazni nagy szó volt –, mivel készségesen felajánlották, hogy ha már én is Szombathelyre tartok, elvisznek, így nem kell stoppolnom vagy vonatoznom.
Ami pedig az ellátást illeti - már nem tudom mi okból -, mindössze néhány hónapig volt korlátozva a kenyéradag, aztán megint mindenki annyit ehetett, amennyit akart. Akkor fenyegettek bennünket fenyítéssel, ha nem adtuk le időben a ruhát mosatni, nem húztuk át az ágyneműt, gondozatlanok voltunk. Odafigyeltek a gyakorló ruha és kimenő ruha állapotára is.
Ebből az apropóból jut eszembe: gyakran vetik fel manapság – főként a politikai propagandában – hogy a Kádár korszakban mindent úgy kellett csinálni, ahogy a szovjetek diktálták, mindenben a nagy testvért kellett utánozni, követni. Nos, a magyar sorkatonák ellátása, ruházkodása, körülményei, kimenője, eltávozása, zsoldja, a velük való bánásmód olyan volt, amely a hazánkban állomásozó szovjet kiskatonáknak csak legszebb álmaiban jöhetett csak elő.
