Hihetetlen! Kiestünk az Európa-bajnokságról úgy, hogy ott se voltunk. Ezt csinálja utánunk valaki. Kassaiékat hazaküldték. Benéztek egy lest, egy gólt, amitől sikerült egy szomszédot a „baráti országok” közé szorítanunk. Nem mintha Ukrajnához valaha is bármi közünk volna, de ezen túl sem lesz. Úgy vagyunk velük, mint a szerbekkel. Még jó, hogy a szlovákok szeretnek minket, akárcsak a románok. A Kis Antant történetének soha nem lesz vége.
Oké, Kassaiék nyakába varrni a szomszédos országokkal való rossz viszonyunkat klasszikus bulváros okoskodás volna. Emlékeim szerint az Aranycsapat győzelmei inkább csodálatot váltottak ki a világban, igaz, a foci modern kori jelentésébe akkor még nem vonták bele a háború-történelem keresztjét, ami most oly szívesen citál a sajtó. Ha francia-angol ütközet van, előkerül az újságírói közhelyek ládájából Drake kapitány, meg Jean D’Arc, míg Németország esetében keresni sem kell a jelzőket, újra játsszuk a második világháborút.
Persze lehet, hogy még mindig ez a leghumánusabb módja elégtételt venni a történelmi sérelmekért. Milyen kár, hogy mi most nem tudunk focizni, hiába van róla pártdöntés és miniszterelnöki akarat. Így kimaradunk a zöld gyepen történő Erdély visszafoglalásából, Bácska megtisztításából, Kassából nem lesz újra magyar város, az oroszokat nem állítjuk meg a Don-kanyarnál, ahogyan nem verhetjük ki a törököt Európából, és nem alázhatjuk vérbe az idióta labancokat sem. Pedig a magyar néplélek már régóta éhezi a sikereket.
Nemrégiben Gyárfás Tamással arról beszélgettem, félő, hogy a soha még ennyi sikert felmutatni nem tudott magyar úszás illúziókat kelt a győzelemre áhítozó magyar lélekben. Mi nem sokat törődünk azzal, hogy sportolóink milyen szellemi és anyagi körülmények között készülnek az olimpiára, a lényeg a tejszín, ami a magyarok esetében mindig is az aranyszínű volt. Cseh Lacinak az a feladata, hogy legyőzze az ufómutáns Michael Phelpst, nem az, hogy mögötte másodiként érjen célba (azért én örülnék a magyar foci történetében bármilyen ezüstnek, amelyet nemzetközi viadalon érnénk el). Meséltem Gyárfásnak, hogy láttam a szombathelyi nehézatlétákat edzeni, és még videótrükköt sem kellene alkalmazni ahhoz, hogy múlt századi retró felvételnek tűnjön. Ő meg azzal nyugtatott, pont az atlétikában még lehetséges, hogy valaki a leggyorsabb futó legyen a világon, mezítláb szelve át a szavannát. Az úszás nem ilyen, minimum kell hozzá egy 50 méteres medence tele vízzel.
Jó, a magyar politikának nem igazán érdeke a mindig sikeres vizes sportjainkat tömni pénzzel, azt már megszoktuk, hogy hozzák a formájukat. Vízilabdában, kajak-kenuban, úszásban együttvéve nem költenek annyi pénzt, mint a hazai fociban, pedig biztos, hogy fogalma sincs a világnak, ki is az a Böde Dániel, vagy Varga József - míg Kovács Ágiról, Biros Péterről, vagy Gyurta Dánielről biztos találnak sok mindent a neten.
Kassaiék esetében nincs semmi különös, mert ha arra gondolok, Maradona kézzel ütötte ki az angolokat a világbajnokságról, és a bíró megadta a gólt... Az angolok nem is felejtették el megjegyezni, hogy itt volt az idő, hogy végre az ő javukra tévedjenek egyszer.
Különös pech, hogy a sorsba úgy csöppentünk mi magyarok bele, mint Pilátus a crédóba. De ez is azt bizonyítja, elég négy-öt magyar, akik ha összehajolnak, világszenzáció lesz belőle. Illetve az lett volna jó, ha összehajolnak. Kassai paranoiásan magához inti a partjelzőjét, majd a gólbírót vonja kérdőre, csendben dumcsiznak, és végül jól dönt, nem egészen álomszerű gondolat. Vagy lest ítél, vagy gólt. Vicces, hogy csak a harmadik lehetőség - nem gól - választásában volt benne a tragédia lehetősége. Éltünk vele. Nekünk mindig Mohács kell.
Ennek ellenére Kassai még mindig a világ legjobb bírója, sőt. Az a kockafejű Michel Platini is belátja egyszer, hiába emeli a bírók számát, a kameránál nem lát senki élesebben. A gólbíró személye ma már technológiai kérdés. Ja, hogy akkor már nem lesz annyira érdekes, váratlan és igazságtalanságokkal terhes küzdelem a foci, mint ahogy már több mint száz éve őrjöngünk felette?! Mindennek ára van, az igazságnak is. Csak nekünk magyaros pechünk van, mert a bírók tévedése nem befolyásolta az angol-ukrán mérkőzés végeredményét. De ki fog körülöttünk emlékezni erre? Mikor rehabilitálódik Kassai? Egy kérdés és válasz színe és visszája.