Sok minden nézőpont kérdése.
Azon el lehet vitatkozni, hogy tisztel-e minket Brüsszel, hogy mennyire gonosz Soros György vagy hogy mekkora veszélyt jelent a migráció a magyar kultúrára.
El is vitatkozunk rajta.
Hogy ezeknek a vitáknak mekkora a haszna, az már erősen kétséges.
Ha utóbbi egy évtized kormánykommunikációjából indulunk ki, akkor Magyarország volt a bezzegország, ahol mindig mindent jobban csináltak, mint máshol, és hiába fújt a hatalmas ellenszél, sikerült megmutatni a világnak, ki a legény a gáton.
Kételyek legfeljebb azokban merültek fel, akik ne adj isten külföldön jártak.
Nem annyira Londonról, Párizsról, Bécsről beszélek, mert azok mindig is más pályán mozogtak, az ember egy idő után kevésbé naiv, megtanulja a helyét. Meg amúgy is, hagyjuk meg ezeknek városoknak és országoknak a maguk örömét és a bánatát.
Így az igazán nagy kérdőjelek nem a Mariahilferstrassén sétálgatva fogalmazódnak meg az emberben, hanem mondjuk Lengyelországban, ahol volt szerencsém járni a kilencvenes évek közepén, aztán meg a közelmúltban többször is. És irigykedéssel vegyes csodálattal láttam, hogy hogyan néz ki egy átlagos falu, mire fordították az uniós pénzeket, és mennyi az átlagfizetés.
Hogy honnan indultak, és hova jutottak. A szlovénekkel, a csehekkel és a szlovákokkal együtt.
És hasonló változásokról mesél, aki az utóbbi időben járt Romániában.
Nem azt mondom, hogy nem jutottunk előre, csak azt, hogy mélyen a lehetőségeink alatt teljesítettünk.
És ezt a kudarcot adják el az óriásplakátokon mint sikert.
Már régóta itt van a vázlatfüzetemben, hogy össze kellene gyűjteni például azt, hogy az elmúlt években hogyan változott a környező országokban az vásárlóerő. (Ez kiszűri például az árszintekből adódó különbségeket.)
Tudom, önmagában ez sem mond sokat egy országról, nem tudjuk mennyire igazságosan vannak elosztva a javak, nem tudjuk, mennyire elégedettek az emberek, és nyilván magán a mérésen is lehet vitatkozni.
De egyféle kitekintésre, tájékozódásra azért talán megfelel.
Aztán mikor most aztán nekiálltam összeszedni az adatokat, kiderült, azt már megtette valaki.
Pontosabban az Európai Unió hivatalos statisztikáiból elég könnyen le lehet szűrni azt, amire kíváncsiak vagyunk: hogyan változott a vásárlóerő Magyarországon, és ez hogyan viszonyul a környezetünkhöz.
Nos, ezek szerint 2000-ben Magyarországon 9800 euró volt az egy főre eső vásárlóerő, ami 2018-ra felugrott 21 ezer 400-ra (narancssárga vonal).
Ez kétségtelen látványos ugrás, és tagadhatatlan, hogy jobban élünk, mint húsz éve, mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy városaink, köztereink is jobban néznek ki, mint korábban.
De ha megnézzük a grafikont, kiderül, hogy a mostani unió (27 országgal számolt) átlaga is jelentősen emelkedett: 18 900 euróról 30 ezer fölé (kék vonal).
Még jobban látszik a fejlődés relativitása, ha hozzátesszük, hogy a szomszédos Ausztriában (fekete vonal)a vásárlóerő 24 400 euróról 38 700-ra nőtt . Azaz a távolság minimálisan csökkent ugyan, de lényegét tekintve nem változott.
A grafikonon jól látszik, hogy hazánk a szomszédos országok többségéhez képest gyengébben muzsikált, és ez gyakorlatilag független a mindenkori kormányok színezetétől.
A volt szocialista országok közül 2000-ben még csak Csehország és Szlovénia volt előttünk, de időközben szinte mindenki megelőzött.
Vagy ha nem, akkor alaposan a nyakunkra mászott, mint például Románia , akik 4 és fél ezer euróról növekedtek közel 20 ezerre .Sovány vigasz, hogy még nálunk is gyengébben teljesített Horvátország.
Akárhogy csűrjük-csavarjuk, az unió szegényháza vagyunk.
Jöhetnek az újabb óriásplakátok.
(Az uniós statisztikával itt lehet játszani .)
