Ha odafigyelek, tudtattam volna, hogy baj lesz belőle.
Korábbi teleken már zúgtam szép nagyokat, emlékszem, egyszer egy parkolóba érkeztem vízszintesen, egyszer meg a Bejczy utca havas járdája tréfált meg.
Idén télen is meginogtam már egy hideg, nyúlós reggelen az Óperint utca végén a körforgalomban, és akkor konstatáltam is, hogy jó lesz ezekkel az új kínai gumikkal vigyázni, mert csúsznak, mint a büdös rosseb.
De ki a fene gondol ilyenre, amikor az ember az egyik helyről siet a másikra, kabátja versenyt lebeg a sáljával, és rutinból (értsd: jó nagy svunggal) veszi a kanyart az omladozó Savaria Szálló mellett.
Aztán már csak azon csodálkozom, hogy mit keres az állam a nedves, meglehetősen kemény aszfalton, miközben biciklim vízszintes helyzetben csúszik mellettem, és nicsak, mintha fogdarabkákat köpködnék a szélben.
Mire feltápászkodom, már aggódó arcú ismeretlenek vesznek körül, kérdezgetik, hogy vagyok.
Na azt én is szeretném tudni, de egyelőre nem áll még teljesen össze a kép, nézek bután ki a fejemből, itt fáj, ott fáj, meg a vér is csordogál valahonnan a járdára és a kabátomra.
Nekem senki ne mondja, hogy az emberek rosszak, merthogy tényleg segítőkkel vagyok körülvéve, intézkednek, telefonálgatnak, utólagos köszönet érte. Mikor már látom, hogy nagyobb baj nincs, és hogy lazán túlélem ezt a kis kalandot is, mondom nekik, hogy mehetnek nyugodtam utukra, de ők még maradnak.
A mentőszolgálat működik
5-10 perc telhet el, a mentő szirénázva kanyarodik a helyszínre, nemsokára már bent ülök a sárga járműben és válaszolok a mentőorvos kérdéseire, aki láthatóan már majdnem mindent tud; valószínűleg a 112 adta le a drótot.
Gyorsan, határozottan és rutinosan dolgoznak, minden bizonnyal nem én vagyok a legnagyobb eset az életükben. De még ezen a napon sem.
Az orvos szerint valószínűleg nem tört el sem az állam, sem a csuklóm, de mindenképpen be kell vinniük a kórházba.
Így hát visznek is nemsokára, néhány perc múlva már nyílik is a Markusovszky-kórház kapuja. No lám, legalább megtudom, mi van most a túloldalon, amelyet éppen eltakar a Covid-függöny és megannyi mendemonda.
Baleseti sebészet
A mentős, miután meggyőződött róla, hogy megvan minden cókmókom, még végigvezet a vörös csíkon, és máris a baleseti sebészet előtt ülök, várva a soromra.
Az egész sürgősségi tömb kihaltnak tűnik, és hamarosan megtudom, hogy miért.
A hozzátartozók bejöhetnek ugyan a kórház területére, de az épületbe már nem. E célra egy konténer van kialakítva az udvaron.
20-30 perc múlva kerülök sorra, a fiatal ügyeletes orvos láthatóan a tettek embere, gyorsan a tárgyra tér, már varrja is össze az állam, majd küld tovább a röntgenre.
Kérdezem, hogy van-e annyi időm, hogy kimosakodjak és igyak egy pohár vizet a mosdóban, amire bólint a doki. Búcsúzóul még kapok egy Tetanuszt a hátsómba.
A mosdóban térek magamhoz igazán, és megállapítom, hogy a magyar egészségügy tud, ha akar.
A röntgen előtt egy vidéki ismerőssel találkozom, akit megharapott a kutya. (Érdekes, hogy itt mindig van ismerős: néhány évvel ezelőtt például egy próbán megsérült szombathelyi színésznővel vártuk a sorunkat.)
A fej és a csuklóröntgen azt mutatja, hogy nem törött el semmim, de a biztonság kedvéért még egyszer megröntgeneznek.
Még néhány perc, amíg az ügyeletes orvos eligazít, hogy hogyan tovább, kötözés, varratszedés stb., aztán máris baktatok haza.
Nem mondom, hogy boldogan, inkább nyugodtan.
Tudom, nem egy nagy történet, de ha nem írom le, bennem marad.
