Nem szégyellem, elsírtam magam, amikor újra láttam Timosenkót egy kerekesszékben beszélni az ukránokhoz. Hiába, no, a forradalom győzelme a lelket rengeti meg, még akkor is, ha az ember esze tudja, ezután jönnek majd a politikusok, akik az eufóriát elpárologtatják, leginkább a saját bankszámlájukat gyarapítva.
De most örüljünk, talán nem lesz több halott, a pópák megbocsájtásként a rohamrendőrök sisakját kenik meg, családi programként Janukovics rezidenciáját sétálják körbe, és talán, végre, egyszer Ukrajna is Európához fog tartozni. (A kárpátaljai magyarok is akkor jönnek wellneszezni hozzánk, amikor kedvük tartja.)
Jó érzés lehet ma ukránnak lenni, a himnuszt együtt énekelni, reménykedni a jövőben, ami tiszta és szép lesz. Mindig a remény segít abban, hogy a jelen elviselhető legyen.
De azonnal elkomorulok, amint a hazai hírekre keresek rá. Oké, kampány van, ilyenkor mindenki vállról indítható hazugságrakétát élesít be. Mint például az a Hír tévés (nekem nem) kolléga, aki Kunczén próbálta számonkérni az egykori szabaddemokraták kölcsönét. Aztán kiderült, hogy azt a kölcsönt nem ő vette fel, azt a pénzt nem is lopták el, az ingatlanok visszakerültek az államhoz (Felcsút), vagyis a mikrofonállványnak látszó kormánypropagandista álságos kérdése csak kabátlopási ügybe akarta keverni az ellenzéki politikust.
Ennél sötétebb dolgok is történtek, amik már előre vetítik egy későbbi polgárháború előérzetét. (Már előre hányingerem van azoktól az értelmiségiektől, akik majdan felkiáltanak: hogyan jutottunk ideáig?!) Újra előkerült az őszödi beszéd és az arról készített titkosszolgálati vizsgálatok egy része.
Hihetetlen, de igaz: annak ellenére, hogy államtitokról van szó, szemezgetnek belőle. Kik? Fogalmam sincs, talán Pintér, talán Kövér, talán egy ember, akinek fekete napszemüvege van, fekete öltönye, és fekete autója, csak neve nincs.Teheti, mert hiába kérte Gyurcsány, Schiffer és mások is a titkosítás alóli feloldást.
Tudom, hogy annyira szeretnétek hinni a rezsicsökkentésben, hogy ehhez képest kismackó-trükknek veszitek azt, hogy a magyar titkosszolgálat(ok?) belépett a kampányba. Az a szervezet, amely a pártpolitikától függetlenül kell, hogy szolgálja az országot, most kormányérdekekre tekintettel szivárogtat. Sejtet, inszinuál, dezinformál.
Vagyis, ha majdan eljő az idő, hogy mi is tiszta vizet öntsünk a nemzeti pohárba, feladatunk lesz a korábbi titkosszolgálat elbocsájtása, és egy új, a pártpolitikán felülemelkedő, a nemzet egészéhez hű szervezet kiépítése. Remélem, nálunk ez demokratikus úton fog megtörténni, és nem fogják meglicselni őket, mint az orosz mesterlövészeket Kijevben. Vagy 1956-ban Budapesten az ávósokat. Egy biztos, nem lehet szabad egy ország, amelynek titkosszolgálata pár ember hatalmi mániájának a kiszolgálója.
A titkosszolgálatok hatalma nemcsak a törvényenkívüliség, az ellenőrizhetetlenség, hanem a félelem maga. De hadd öntsek belétek reményt! Az igaz, hogy most is a vajdaságban írom e sorokat, de hiába figyelt 16 éves korom óta a BM, 26 éves koromtól fogva a Securitate, még mindig itt vagyok, élek, pofázok, és nem félek tőlük.
Nem féltem Szabó Lászlótól sem, nem félek Pintér Sándortól sem. Egyszerűen nem éri meg, mert ez a céljuk. A lelket hamarabb megtörni a testnél. A demokrata onnan ismerszik meg, hogy nem fél – mondta ki Bibó István. Neki hiszek, nem pedig azoknak a kollégistáknak, akik az ő neve mögé bújva jutottak el a demokráciától az oligarchiáik uralmáig.
Befejezem az írást, felállok, és most egyedül eléneklem a Himnuszt itt a szabadkai konyhámban. Bence fiam furcsán figyel. Közben arra gondolok, belőle még jó forradalmárt nevelhetek.
