Karácsony második napján jelent meg a posztod
21 év után visszavonul az Ocho Macho együttes
2024.
December
27.
09:11
az Ocho Macho Facebook-oldalán, idézem: „úgy határoztam, hogy a jövő évet még végigkísérem, de azt követően visszavonulok az Ocho Macho zenekarral.” Fel is lángolt a vita, hogy te lépsz ki a zenekarból, vagy az Ocho Macho vonul vissza.
Az igazság az, hogy egyedül maradtam a régiek közül, én személyesítem meg már a zenekart, tehát megerősítem, a 2025-ös év végéig a zenekarral együtt vonulok vissza. Örülök, ha ezt tisztázhatjuk, ha tisztázni kell,
Tehát a jövő év végére az Ocho Macho zenekar befejezi a működést.
Így van, de a jövő évet még mindenképpen megcsináljuk és végig fogjuk ünnepelni.
Minek a hatására hoztad meg ezt a döntést? Történt valami, vagy egy folyamat vége a bejelentés?
Egy összetett folyamat eredménye, nem mondhatom, hogy egyik napról a másikra született meg a döntés. De bármily meglepő, nagy örömmel írtam meg ezt a posztot, boldogsággal tölt el, hogy nem egy kényszerhelyzetből kell így kijönnünk, teljesen szabadon működünk, a magunk urai vagyunk, és önszántamból hozhattam meg ezt a döntést.
Jövő évben betöltöm az ötvenet, ha addig eldöcögök. Ami így keretet adhat az egész Ocho Macho történetnek. Méltósággal és örömmel fogjuk befejezni, hiszen az elmúlt bő 21 év óriási zenei hagyatékot hagy maga után., Ezt nem én állítom, az utóbbi napokban fogalmazták meg a rajongóink.
A zenekar többi tagjának mi volt a véleménye?
Nyilván a bejelentés előtt beszéltem velük, azt kértem tőlük és a stábtól, hogy ha lehet, akkor a jövő évet felszabadultan csináljuk végig. Gondolkodás nélkül belementek, hogy legyen a végére egy óriási fiesta. Extra karácsonyi ajándék volt, hogy Tompa Krisztián és Németh András Dodó is felhívtak, ők az El mundo lemezen játszottak velünk.
...sorsszerű, hogy ha ott volt a kezdeteknél, akkor ott legyen a végén is...
Dodó Svájcban él, megható volt, hogy megköszönte azt az időszakot, amit együtt megéltünk. Teljesen más világ volt akkor, bicikliről plakátoltunk, betárcsázós internetünk volt, de az az időszak neki olyan sokat jelentett, hogy meg akarta köszönni, aminek nagyon örültem.
Tompa Krisztián pedig azt mondta, sorsszerű, hogy ha ott volt a kezdeteknél, akkor ott legyen a végén is, hiszen éppen most tért vissza, hogy együtt zenéljünk.
Azt mondod, 2025 a búcsú és az ünneplés éve lesz. Mit terveztek?
Szeretném bejárni azokat a helyszíneket, amelyek a saját szemszögemből és a zenekar életében fontosak voltak. Nagyon szeretnék például hazajönni Szombathelyre a karneválra, a Fő téri nagyszínpadra, mert itt készült az El mundo fantastico klipje, ebben a városban forgattuk a Jó nekem videóklipjét. Nem magam miatt, hanem azért, hogy megmutassuk. hová lehet kötni a zenekar hagyatékát. Nagyon boldog lennék, ha ez sikerülne.
Jó lenne újra játszani a Picture On fesztiválon Ausztriában, január 3-án pedig megyünk Budapestre, az Akváriumba, ami szintén egy fontos állomás a zenekar életében, hiszen ott nyertük el a lehetőséget, hogy a Sziget nagyszínpadán Robbie Williams előtt játszhattunk.
Ha ezek összejönnek, akkor az egész jubileumi év még nagyobb ajándék lenne mindannyiunknak. Még egyszer mondom, nem magamat ünnepeltetném, hanem az egész Ocho Machót.
Említetted, hogy nagyobb zenei örökséget hagytok magatok után.
Bízom benne, hogy amit a rajongók mondanak, az helytálló, mert ezt ők tudják igazán.
Mennyit változott a zenekar stílusa a 21 év alatt?
Lehet, hogy semmit, és ez alatt azt értem, hogy az eklektika nagyon jellemző volt ránk. Sokan mondták is, döntsük el mi, hogy milyen műfajban játszunk, mert nem lehet kategorizálni a zenénket. De a zene egy szabad világ, amiben, ha nem mozoghatunk szabadon, akkor nem is lennénk önazonosak.
Az elején hupogásnak neveztétek a zenéteket.
Köszönöm, hogy ezt mondtad. Szeretnéd tudni, ez honnan jött?
Persze.
A kezdeti időszakban úgy tekintettem a zenekar munkásságára, mint amikor a gyerekek lemennek a játszótérre, és ott elengedik magukat. Felszaladnak a mászókára, felugranak a hintára, lemásznak a homokozóba. Nekem ilyen volt ez a zenei játszótér, ahol felveszed a kedvenc melegítődet, és hupogsz egyet. Amikor ez így megfogalmazódott bennem, fel is tettem a kérdést, miért ne mondhatnánk magunkról, hogy hupogós zene, aztán mindenki azt ért bele, amit akar. A lényeg, hogy antidepresszáns, vidám, gondokat felejtő koncerteket szeretnénk adni.
De azért voltak gondolatébresztő szövegeitek is.
Bízom benne. Az eklektikát arra is értettem, hogy annak idején egy rádió jelezte, nem szabad egy dalon belül a nyelveket keverni. Hogy nem lehet magyarul, angolul, spanyolul énekelni egy dalon belül, mert az ilyen számokat nem tudják játszani a rádióban. Ez volt húsz évvel ezelőtt.
Ma már ez természetes. Azahriah egy kicsit különlegesebb a többieknél, amellett, hogy zseniális, de ami számunkra még egy akadályt jelentett, az ma már óriási lendületet adhat egy előadónak. Büszke vagyok rá, hogy az eklektikát megőriztük, és nem álltunk be a sorba, és nem azt figyeltük, hogy milyen elvárásai vannak a menedzsmentnek vagy a médiának.
Szerencsére imádok angol nyelven énekelni, később spanyolul is énekeltem. Így lett a Pancho kislemezünk, amit Madridba is kivittünk. És milyen érdekes, annak spanyolul írtam meg a szövegét Puskás Öcsi emlékére, majd Kowalskyt kértem meg, hogy írja meg magyarul, ugyanabban a szótagszámban, mert én képtelen vagyok még egyszer megírni. Aztán ebből a barátságból lett a Képzeld el másképp című dalunk.
Az elmúlt két évtizedben azért nagyot változott a magyar könnyűzenei élet. Hogyan láttad ezt belülről?
Nem is tudom, hogy a következő generáció ennyi változáson át fog-e menni, mint amennyin mi átmentünk. Mi például még az utcai fülkéből húsz forintossal vagy telefonkártyával telefonáltunk, csak jóval később jöttek a mobiltelefonok. Nagyon sok zenekarnak a megalakulását, feloszlását láttam, emlékszem, amikor a Petőfi rádió alternatívon kívül nem volt hajlandó mást játszani, amikor a Lovasiék ott ültek a Péterfy Borival, ugye.
A kezdetekkor az volt, hogy kicsit ráfigyelünk a piacra, de különösebben nem foglalkozunk vele. Nyilván nekem is voltak olyan szakaszok az életemben, amikor nagyon figyeltem a piacra, és már nagyon untam, hogy mást sem csinálok, csak másokat monitorozok. És közben elfelejtem, hogy nekem is van saját zenekarom, és van dolgom a saját zenémmel. De ez valahol elkerülhetetlen, nem lehetsz vak a piacra.
Sokat változott a zenekar az indulás óta?
Az biztos, hogy én sokat változtam az elmúlt húsz évben, ami természetes is. Mert a változás egyenlő a fejlődéssel, azt bevállalva, hogy szűkítjük a rajongói kört, ha elsősorban azt játsszuk, amit mi szeretnénk, és csak azután szolgáljuk ki a közönséget. Ez nagyon fontos, hiszen csak akkor tudsz felmenni a színpadra, ha hiteles és önazonos vagy.
...hiszek a szabad akaratban...
Ha meg kell felelni valaminek, egy elvárásnak, az nekem belül mindig egy gátat jelentett. Nem mondom, hogy nem voltak ilyen dalok, de megpróbáltam gyorsan tovább lapozni, és menni a saját utamon. Én hiszek a szabad akaratban, megengedem másoknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak, de akkor tőlem se várjanak el mást.
Megint meg kell kérdeznem, mi vezetett a visszavonuláshoz? Úgy érzed, mást kell most csinálnod, valami újat?
Én nem látom az újat és a mást sem, az biztos, hogy zenészlelkületű vagyok, még amikor válogatott focista voltam, akkor is énekeltem a tusolóban edzések után. Ez nem változik, ha elmegyek futni, közben dudorászok. Én megmaradok utcazenésznek a lelkemben, ez biztos pont.
Biztosan benne van az is hogy hamarosan 50 éves leszek, és vannak az élettől kapott jelek. Hogy visszajön a Krisztián, akivel kezdtük, és így keretbe tudjuk foglalni az Ocho Macho történetét. Mondjuk ki, hogy méltósággal, örömben tudjuk befejezni azzal, hogy ez szép és jó volt.
De miért most?
Azt azért látom, hogy ma már a zenészek inkább üzletemberek. El kell gondolkodni, hogy ekkora létszámmal, ilyen technikai igényekkel meddig lesz életképes ez a produkció. Nem látok előre öt évet sem, addig korábban mindig előre tudtam tervezni. Az is közrejátszik, hogy nekem is üzletemberként kell gondolkodnom ebben az országban, mert különben nagyon megüthetem a bokám.
Ennek pont az ellentéte, ami nemrég Barcelonában történt velünk. Derzsi Zsolti, a gitárosunk hozta magával a gitárt, leültünk kávézni, és eljátszottunk néhány dalt. Pár perc múlva már kasztanyettáztak és énekeltek mellettünk, ez az életérzés itthon már nincs meg.
Régen úgy volt, hogy a közönség el akart jönni a koncertekre, a zenekar meg oda akart menni a közönségéhez. És amikor ez a kettő találkozott, akkor boldogság volt. Ma meg az lett a mérce, hogy hány percen belül vagy sold outos (teltházas). Én ebben az üzleti versenyben nem akarok részt venni.
...ebben nekem kihalt a zene...
Amikor vége lett az eredeti, utcazenész érzésnek, és bejött ez az üzleti modell, ez engem már nem érdekelt. Ebben nekem kihalt a zene, de ezt csak itthon látom egyébként. Kint is működik az üzleti modell, de az emberekben megvan az a szándék, hogy elmenjenek egy koncertre, és nem abban mérik a sikert, hogy hányan vannak, és mennyi idő alatt lett meg a sold out.
Ezt látom Ausztriában is, ahol dolgozom. A zenekar odamegy, játszik, és megszületik az öröm. Ami a motiváció kell, hogy legyen, mindkét oldalon. Ma meg már nem koncertek, hanem show-k vannak, ami tök jó egyébként, nincs vele semmi baj, csak azt hiányolom, ami nemrég történt Barcelonában.
A könnyűzene korábban társadalomformáló erő volt, ma már nem más, mint szolgáltatás. Eltűnt a mögötte rejlő közösségi érzés is például. Te ezt hogyan látod?
Nekem személy szerint ezzel nincsen bajom, nagyon hiszek a változásban. Most ez van. Láttunk mi már annyi mindent, azt is, hogy a Quimby zenekar csak 45 koncertet vállalt egy évben, utána meg jött három év szünet. Láttunk nagy felemelkedéseket és nagy zuhanásokat, de azt is látjuk, hogy a Lord zenekar a mai napig teltházakkal koncertezik.
És itt vannak a fiatalok, akik újabb igényt szolgálnak ki, és őket nagyon összerántják a mostani előadók. Ők valahogy egymásra találtak, én ezt nagyon pozitívan szeretném látni.
Tök más világ volt, ránk talán még érvényes volt, hogy „apáról fiúra száll”. Ma már én megyek a gyerekem után, hogy megmutassa, hogyan mennek a dolgok. Akkor még be voltak zárva az ország határai, és olyan neveltetést kaptunk, hogy elégedj meg ezzel, mert ez ennyi. Aztán lebontották a határkerítéseket, és láttuk, hogy mégsem annyi. Ma pedig az egyik családtagunk a bolognai egyetemen tanul, és ez nekünk is természetes.
Nálunk alkalmazkodóbb generáció nagyon kérdéses, hogy van.
Említetted, hogy Ausztriában dolgozol. Közben folyamatosan volt úgymond civil munkahelyed is?
Igen, úszásoktató vagyok, előbb voltam a vízben, mint színpadon. Ezt akkor sem engedtem el, amikor a zenekarnak erős 9-10 éve volt, heti négy-öt-hat koncerttel. Nem éreztem soha sztárallűröket, időm sem volt ezzel foglalkozni. Ha a gyerekek közé bemész, ott nem tudsz hazudni. Ha kamuember vagy, a gyerekek hátat fordítanak neked és otthagynak.
Amikor kiszálltam a turnébuszból, örültem, hogy pihenhetek. Nem is akartam ezt a részt elengedni, mert a mai napig nagyon élvezem, amikor a kis félős gyereket végül megtanítom úszni, ez megfoghatatlan ajándék.
Írtad az emlékezetes posztban, hogy a zene környékén maradsz, és hogy talán nem végleges ez a búcsú. De azt is mondtad, hogy nem látod az újat.
Nem látom, és nem is biztos, hogy látni akarom. Ahogyan mondtam, ebben a jelenlegi zenei piacban, ilyen eszköztárakkal már nem szeretnék játszani. Az én játszóterem eddig volt szép, ezt így szeretném magamban tovább vinni. De az El mundó is úszás közben találtam ki, nem tudom, hogy mi történik a jövőben, most hagyom, hogy lökdössön valami felé az élet.
Szeretném hinni, hogy a több mint nyolcvan Ocho Macho-dal kiad egy hagyatékot, egy örökséget. És ez így szép volt.
