Amikor az ember elindul valahova, általában van egy kitűzött célja. De előfordul az is, hogy csak kiköt valahol, és ez a valahol, most épp Szentgotthárdon ért utol. Az elején le kell, hogy szögezzem: Szentgotthárd szép város. Főleg naplementében. Ilyenkor megszépülnek, azok a régi épületek is, amik amúgy lepusztultak, vagy lakatlanok és igazi csemegét nyújtanak –divatos szóval élve – az „Urbán explórereknek”, vagyis a városi felfedezőknek.
Hogy miért vonzza néha az embereket jobban a pusztulás, mint a felújított szép helyek? Azt hiszem, egy fotós számára például kimeríthetetlen témát nyújt a málló vakolat, emlékfoszlányok, egy letűnt idő maradványai.
Persze az időpont nem mindegy. Az utolsó sugarak felbontják az egyhangú szürkeséget, teret adva ezzel, egy kicsit talán életre keltve ezeket a jobb napokat látott épületeket.
Érdekes ablakok, apró, lehetetlenül szűk ajtók bújnak meg, várva, hogy valaki megkérdezze: Mi lehet a túloldalon?
Számos érdekességre bukkanhatunk, ha alaposan körülnézünk, ahogy ez a cica is teszi egy kibontott ablakpárkány magasából.
Az árnyékok lassan hosszúra nyúlnak, lebukik a nap és tova tűnik majd a varázs.
A fák ágai mintát rajzolnak a szűrke betontömbök falaira.
A gyárkémény és a vidám színes rajzok mérhetetlen ellentétként feszülnek egymásnak.
A végére azért álljon itt egy kis mesterséges természet a Rába folyóra épített és felújított duzzasztó, ami talán csak ebben a napszakban domborítja ki igazi arcát.
Ha több képre is kíváncsi, tekitse meg galériánkat!
