Néhány héttel ezelőtt az M1-es felől érkeztem Budapestre, és valamiért eszembe jutott az egykori Osztyapenkó-szobor, amelyet oly jól ismertek a Dunántúl lakói.
Merthogy aki annak idején a Balaton felől, Pécsről, Győrből, Szombathelyről stb. érkezett a fővárosba, az Ladával, Wartburggal, Trabanttal stb. nagy valószínűséggel elsuhant a jellegzetes, nagyra nőtt orosz katona mellett.
A szobor mellől indultak kalandra a stopposok, itt adtak randevút egymásnak a fővárosba érkező vidékiek („várjatok be az Osztyapenkónál”). Jelen sorok íróra egyszer pedig egyszer itt kötött ki hajnalban, miután hálózsákjával eredménytelenül keresett szállást a budai hegyekben.
Most pedig, részben az idő, részben az átalakult környék miatt nem emlékeztem arra, hogy hol is volt pontosan az ikonikus alkotás - és ezzel így voltak útitársaim is az autóban.
Az internet korában szerencsére az ilyen kérdésekre nagy hatékonysággal lehet gyors választ találni. Nos, az Osztyapenkó-szobor a balatoni út (7-es) út elágazásánál állt (sokkal közelebb a belvároshoz, mint amire emlékeztem).
Azért nehéz most beazonosítani a helyet, mert a két irány közötti, parkszerű, nagyobbacska füves terület eltűnt, pontosabban hangfogó kerítések közé került.
Ha valakit netán érdekel, annak egy ezzel a Streetview fotóval tudok segíteni.
De ki volt Osztyapenkó?
Ilja Afanaszjevics Osztapenko (állítólag ez a helyes változat) 1904-ben, a mai Ukrajna területén született. Bányászként dolgozott, amíg a második világháborúban be nem hívták katonának. Mivel jól beszélt németül, feladatai közé tartozott az elfogott német hadifoglyok kihallgatása, és őt választották, hogy Budapest ostroma előtt Steinmetz Miklóssal együtt vigye el a németeknek a megadásra szólító ultimátumot.
Az idősebbek valószínűleg emlékeznek halálának körülményeire is, mely szerint a németek „orvul meggyilkolták” a parlamentereket.
Egy legendával kevesebb
A valóság ezzel szemben nagyon más: a történészek ismét egy legendástól fosztottak meg minket, amikor kiderítették, hogy Osztapenko valójában saját tűztől halt meg.
Mai tudásunk szerint 1944. december 28-án este és 29-én reggel az oroszok hangszórókon közölték a németekkel, hogy merre megy majd a két parlamenter.
Steinmetz Vecsésről indult 29-én délelőtt, de dzsipje – vitatott körülmények között – fennakadt az aknazáron és a vele tartó parlamenterek meghaltak.
Osztapenkó és társai ezért gyalog indultak el még ugyanezen a napon Budaörs felől, és sikeresen át is értek a németekhez. Akik bekötötték az oroszok szemét és egy német alezredeshez vitték őket. Akinek viszont nem volt engedélye kibontani a borítékot, így visszaküldte azt a parlamenterekkel. Ekkor viszont erős aknatű alá kerültek a németek, akik figyelmeztették is az oroszokat, hogy ne induljanak el, de azok megkísérelték a visszajutást. Ekkor végzett az egyik gránátrepesz Osztapenkóval.
A szobor
A valóságot átírni szerető kommunista propaganda később csinált mártírt az orosz századosból, és emelt szobrot 1951-ben.
Kerényi Jenő alkotását 1956-ban ledöntötték, amit aztán újra öntöttek és 1958-ban ismét felállították. Egészen 1993-ig állt a helyén, hogy aztán a rendszerváltás hevében ezt is elszállítsák a szocializmus hasonló alkotásait őrző Memento Szoborparkba .
Jó tíz évvel ezelőtt a 11. kerület képviselőtestülete rábólintott arra, hogy helyére az útrakelők és utazók védőszentjének, Szent Kristófnak a szobra kerüljön, de azóta sem történt semmi.
Ironikus, hogy a szobor emlékét – az idősebb generációk mellett – a közeli McDonald’s is őrzi. Osztyapenkó neve nemcsak a gyorsétterem számláin jelenik meg, de mint Szép Kártya-elfogadóhely is így van nyilvántartva.
