Persze kicsit félretájékoztattam a címben, de csak éppenhogy, a klikkvadászat kedvéért, mert nem a klasszikus értelemben vett éjszakát öleltem keblemre, hanem kifejezetten egy berlini fesztivált, a CTM-et. Ez olyasmiről szól, aminek Magyarországon sajnos még csak egy soványka közönsége van (de, tegyük hozzá, a budapesti Ultrahang Fesztivál és a Trafóban zajló Electrify sorozat épp ezen próbál változtatni): a zenei kísérletezésről, a határok kifelé nyomogatásáról, arról, hogy minden hangtájat bejártunk-e már mi, emberek, vagy vannak még felfedezetlen terepek és azzal együtt járó felfedezetlen érzések.
Az már az egy hetes programsor legelején feltűnt, hogy emberek mennyire kulturáltan bírják itt művelni a befogadást, de ezen korábbi németországi kultúrvizitjeim alapján sem lepődtem meg - még a legállatabb, vasárnap délutánba hétfő reggelbe nyúló bulin is ha valaki az embernek lökődik, az biztosan turista lesz.
A kijelző
Volt viszont valami, ami sokkal szembetűnőbb volt, különösen a hazai viszonyokhoz képest, mint bármi. Gyakorlatilag kisütötte a retinámat - a hiánya. A mobiloké.
Ami ezen az illusztráción látszik, az ott egy kifejezetten ritka látvány. Ha mégis látni valakitől - többnyire ő is turista.
Berlinben legalább fél évtizedre visszanyúló hagyománya van annak, hogy egyes klubokban kitették a mobiltelefon áthúzva táblát. És egyre többen tették ki, gyakran már kocsmákban is. Ennek hátterében a közösség védelmét éppúgy kell látni - főleg a város keleti, erősen balos kerületeiben, ahol foglaltházakban építenek fel alulról kollektívákat a jelenlegi vagy néhai punkok, de legalábbis számtalan önerős kezdeményezés van, amik csak félig-meddig engedélyezettek, de mivel zűrt nem kavarnak, a hatóságok szemet hunynak -, mint azt az elképzelést, hogy
eljöttél a koncertre, itt vagy a buliban, akkor inkább élvezd, ne fényképezd.
És megtörtént az a csoda, ami kicsiben nálunk a dohánytilalommal: már ott is működni kezdett, ahol amúgy szabadna csinálni. Ahogy itthon visszaesett a füstölés általános mértéke, Berlinben akkor sem nagyon mobiloznak egy kultúreseményen az emberek, ha az nincs megtiltva.
Pár nap alatt én is rákényszerültem erre - nehéz volt, nem is mindig sikerült, visszaeső lettem, de végül többször jártam sikerrel -, és a fesztivál vége felé azt vettem észre, hogy sokkal inkább jelen vagyok, mint valaha. És a sokk erejével ható felismerés: nem csak jelen vagyok, de még élesebben is emlékszem a látottakra. Nem töri meg semmi az élvezetet, nem multitaskolok, maximum a barátaimmal, hogy menjünk-e egy újabb sörért.
És nem világítok bele sem a saját, sem a mások szemébe feleslegesen. Fogom még alkalmazni. Berlinnek meg már csak a klubokban engedélyezett cigizgetést kell reguláznia, és akkor belecsaphatunk egymás tenyerébe.
