Szívemre teszem az kezem és csendesen bevallom: úgy két-három napig élveztem a helyzetet.
Tetszett, hogy csendes volt az utca, hogy nem jöttek autók az ablakom alatt, hogy a biciklivel király voltam az utakon.
Lassabban húztam fel a cipőmet a reggel, tisztábban és jelentőségteljesebben szólt a zene a nappaliban, és ismét súlya lett egy-egy szónak.
Nem ijedtem meg, nem hittem, hogy itt a világvége, de biztos voltam benne, hogy igen jelentős, történelmi napokat élek át, amelyek majd bekerülnek a történelemkönyvekbe, én meg része leszek ennek.
Mindennél többet mond, hogy még konzerveket is vettem a Sparban.
Aztán ahogy haladt az idő, úgy bizonytalanodtam el, hogy mi ez az egész.
Nem hittem el a bizarr összeesküvés-elméletet, ellenben hittem a láthatóan megijedt kínaiaknak, az olasz orvosoknak, a bergámói kórházból kiszivárgott sokkoló felvételeknek. És még most is hiszek.
De innen, félig már a túlpartról nézve mégiscsak egy posztmodern történetté változott a nagy világjárvány.
Olyan történetté, amelynek minden olvasata igaz, és ugyanígy igaz az ellenkezője is.
Igaz, hogy halálos veszélyben forogtunk, hogy sikerült helytállnunk, hogy bebizonyítottuk, össze tudunk fogni és tudunk egymásra vigyázni, mint ahogy az is, hogy semmiféle veszély nem volt, egy üres történet körül keringtünk, amúgy meg a legalapvetőbb szabályokat sem sikerült betartanunk.
A központilag hozott utasítások egyszerre voltak racionálisak és irracionálisak, és ember nincs, aki el tudná dönti, hogy a kormány számára az állampolgárok vagy saját maga volt a fontos, vagy hogy a kórházkiürítés, a gazdasági segélycsomag, a nyugdíjassáv és a főváros-vidék szétszakítása masszív racionalitáson vagy színtiszta pancserságon alapul. Hogy a közzétett számok és a maga az Operatív Törzs valósak-e, vagy valami alaktalan hókuszpókusz.
Most úgy tűnik, hogy valamit letudtunk, valami mögöttünk van, amiről fogalmunk sincs, hogy valójában mi is volt az.
Hiszen mi magunk semmit nem láttunk, semmit nem tapasztaltunk, mindent, amit tudunk, a médiából került elénk, előrágva, csomagolva, címkézve.
A média viszont láthatóan ugyanúgy nem tud semmit.
Minden bizonyára vannak olyanok, akik szilárd halmazállapotú információkkal rendelkeznek, de az ő szavuk semmivel nem több, semmivel nem hangosabb és meggyőzőbb, mint köd és a ködgépek üzemeltetőinek kórusa.
Mi volt ez, ami átsuhant mellettünk, felettünk, rajtunk?
Nem tudom. Jobb híján az egykori diák dolgozatából kiragadott mondat jut eszembe:
“A cápa nem eszik embert, de nem lehet megbízni benne”.
Azaz úgy jó, hogy leálltunk, hogy távolságot tartottunk és maszkot hordtunk.
Mert ki tudja? Talán tényleg sok száz vagy ezer ember életét mentettünk meg vele, ami egy életen át kellemes érzéssel tölt majd el minket.
Ha meg nem így volt, akkor volt néhány csendesebb, magunkba szállósabb napunk, amikor kevesebb zaj volt az utcán, amikor jelentőségteljesebben szólt a zene a nappaliban.
Így vagy úgy, mindenképpen rávezettek bennünket, hogy talán nem is mi vagyunk ezen a bolygón életnek és halálnak az urai, jó lesz vigyáznunk, mert hajszálon függ az itt tartózkodásunk.
De nem vagyok naiv, amilyen keveset tanultunk 2008-ból, a háborúkból és a békékből, olyan keveset fogunk ebből is tanulni.
De egy hangyabajusszal talán beljebb leszünk.
Valamire majd jó lesz
- ahogy itt Kelet-Európában mondjuk.
Én például - életemben először - idén kiültetem az udvarra a paradicsompalántákat.
