Ejha...
Ezt először akkor gondoltam, mikor megláttam, hogy a Savaria Ifjúsági Centrumhoz vezető út mindkét szélén kocsisor parkolt - végig, egészen az útkereszteződésekig. Ejha, hát mégiscsak lesz itt valami... Szombat este negyed tíz volt már. Az utcára alig szűrődött ki zene. Odabent is üres volt még tánctér, hiszen bár kilencre volt kiírva az öregfiúk meccs kezdése, egyelőre csak Gyémánt Valentin szórakoztatta a közönséget.
Mindannyian nagyon várjuk már az Apostolt, ugyeeee?!
– kérdezte Valentin személyében az egyszemélyes előzenekar.Igeeeeeen!
– üvöltötte a közönség kilenctől kilencvenig. De még a karzatról is, ahol, mintha páholy lenne, széken ülve nézhettek végig mindent a kivételezettek. Azt is láthatták, ahogy odalent kicsit összébbhúzódnak. Az ügyesebbek már lesték, miként helyezkedhetnének, hogy az első sorba kerülhessenek.Nyomjad Fateeeeeeer!!!
A technikai beállás emberpróbáló feladatát a szintetizátoros Németh Zoltán vállalta magára. Igazi hős, meg kell hagyni! Mert bizony nem volt egyszerű összehangolni azt a rengeteg kábelt azzal a rengeteg dugaljjal, hogy minden szóljon, pláne úgy, ahogy kell. Nem volt könnyű, gondolom én abból, hogy jó húsz percet vett igénybe a dolog. És ezalatt a húsz perc alatt a színpad előtti küzdőtér úgy megtelt néppel, hogy a fotósok felmondásukat fontolgatták, és azon gondolkodtak, vajon hol lehet ilyenkor gyorsan venni olyan erőember-mezt, amit az amerikai futballt játszók hordanak?!
Aztán megérkeztek a többiek is. Pete László a kilométeres objektívek láttán védekező mozdulattal hátrébb lépett. Ez bizony vele jár... - vontam meg a vállam. Legutoljára a fő szám, Meződi Fater
Nyomjad Fateeeeeeer!!!
– bíztatta ökölrázva a közönség. Ő pedig nyomta. A pocakját ki, a fejét fel – és szárnyalhatott a hang, indulhatott a szerelem!A közönség tombolt, az épület imbolygott. Egymást taposták a párok a homokvárak meg az eladó-kiadó szívek ritmusára. A kép érdekes. Odafent zenészek, akik már nem sokban hasonlítanak az együttes indulásakor fényképezett önmagukra – már csak azért sem, mert sokan még tagjai sem voltak az Apostolnak akkor. A banda ugyanis bátran pályázhatna a legtöbb-tagcserés együttes címére.
Harmincnyolc éves öregfiúk válogatott
Szóval ők ott fent, kezükben gitár, dobverő, mikrofon, trombita, harsona. Alant pedig a hétköznapokban racionális és felelősség teljes nők (és férfiak!), édesanyák, nagymamák, nagypapák ugrálnak, tapsolnak, táncolnak - mint a tizenéves sihederek. A színes spirállal hosszabbított női szempillák mögött pedig furcsán, esetenként láthatóan szerelmesen csillog a szem. Még a húszévesek is. És ez magyarázható talán a legnehezebben.
Vajon, akik 1970 óta követik a lakodalmas rockot és romantikus szappanoperákat megéneklő csapatot, milyennek látják őket? Az énekes még mindig egy sovány, hosszú, feketeszakállú, pacsirtatorkú tünemény? Na jó, Meződi József nem jó példa, mert őt most is ugyanúgy lehet szeretni pusztán a fizimiskájáért akár... Ha piros pulóvert vesz magára, szerintem rögvest felsorakozik a rénszarvasszán az ablaka előtt (nyáridőben is), annyira olyan, mint egy hosszúhajú Télapó.
Pedig nem télapó...
...csak időtlen idők óta a pályán lévő zenész. Akárcsak a többiek. Mind jólképzett muzsikusok, komoly szakmai múlt áll mögöttük – és kitartó rajnogótábor, mint láttuk. De az a harmincnyolc év azért meglátszik ám. Kicsit rekedtesen indul a dalolás, de tisztára csiszolódik a rozsdás vas is, ha sokat nyaggatják... Egészestés túra következik a szerelemről, meg
nem csak a fiataloké
– jellegű kiszólások sorozata, hogy egészen egyértelmű legyen, kikhez is dalolnak elsősorban. Ez azonban talán hiba, mert mindig nagyon sok a huszonéves fiatal a koncerten. Meglepően sok.
Miért nem a tornacsarnokban van a koncert?
– kérdezik többen, szemrehányó hangsúllyal. Válasz persze nincs. Itt jobban lehet tolongani, izzadni, és be sem kell kapcsolni a fűtést a hideg párás őszi éjszakán, úgyis mindenki ujjatlanban ugrál majd, mert úgyis mindenkinek melege lesz - mindenki mástól.Általános kedélytelenségünk
A zenekar fő profilja az unatkozó és elhagyott, de mindenképpen reményvesztett, széplelkű háziasszonyok, az életből a közfelfogás szerint már inkább kifelé tartó, és ettől még utoljára kétségbeeső hölgyek és urak lelkének pátyolgatása, lábainak átmozgatása.
Következő számunk miről is szólhatnának másról, mint a szerelemről?!
– idézet a Fatertól. Talán nem csak én éreztem benne iróniát.Legenda-e, avagy sem, állítólag egyszer, réges-régen, a múlt rendszerben, vagyis időben még az Üveghegyen is túl, be kellett ugraniuk az utolsó pillanatban az Edda helyett egy fellépésre. Lent a közönség Pataky Attiláékat várta – fent a színpadon megjelent az Apostol. Ez a tábor bizony nem az a tábor. Fújolás, fütyülés… Nyugit intett a Fater. Csigavér, srácok, itt és most nem azt fogjuk játszani, amit szoktunk, hanem amit szeretünk. És egészestés improvizációs jazz-előadás következett.
Azért a víz az úr...
A
sóbiznisz
világában azonban nincs se szeretem-nem szeretem, sem pedig kecmec! Azt kell csinálni, amiért fizetnek. És lelkileg sérült, megfáradt emberből mindig több lesz, mint a színesbőrűek kedvenc zenéjére révülőből. Mióta kilenc éve a zenekari árokból visszatértek a színpadra, ehhez tartják magukat az öregfiúk válogatott tagjai is. Bár nyilván nem egyszerű magukban lerendezni ezt, a racionalitás mindig győzedelmeskedik. És az Apostol sikeres.Lám, a szombati dzsemborin is annyi volt a nép, hogy a SIC talán a Quimby, vagy Kispálék fellépésekor láthatott utoljára ennyit. És ez azért elgondolkodtató. Merészebb lelkek talán messzemenő következtetéseket vonhatnának le belőle az általános magyar lelkiállapotra nézvést.