Egyenesen a washingtoni Igazságügyi Minisztériumból érkezett a hír hétfőn: tíz embert tartóztattak le a napokban, akik azzal gyanúsíthatók, hogy az orosz kormány megbízásából be kellett szivárogniuk amerikai kormányzati közegbe. Ez pedig a tengerentúlon büntetve van. A nagy fogásra úgy került sor, hogy sikerült levadászni egy kódolt üzenetet, amit az orosz hírszerzés moszkvai főhadiszállásáról küldtek két kémnek a most elfogottak közül, és ami elég egyértelműen, bár kissé hollywoodiasan fogalmazott: "Hosszútávú küldetésen vagytok az USA-ban. Taníttatásotok, bankszámláitok, kocsitok, házatok mind egyetlen célt szolgálnak: kapcsolatokat keresni és építeni az Egyesült Államok döntéshozói köreiben."
A hír már önmagában óriási, hiszen ilyeneket az elmúlt években már tényleg csak a mozivásznon láttunk, erre tessék. A fejlemények még váratnak magukra, alighanem hosszadalmas (vagy nem) tárgyalások és kitüntetett médiafigyelem várnak az érintettekre, de ennél sokkalta érdekesebbek azok a módszerek, amik napvilágra kerültek, és amik jól mutatják, mennyi különbség van a filmek titkosügynökei és a valódiak között.
Tulajdonképpen nem annyira sok. A bírósági iratok szerint a gyanúsítottak ugyanúgy kitaposták maguknak azokat a körmönfont kommunikációs ösvényeket, mint fiktív kollégáik. Például privát, mások által hozzá nem férhető wifi hálózaton küldtek át egymásnak adatokat. Egyikük, egy Anna Chapman nevű ügynök egy könyvesboltban lőtt fel egy ilyen kapcsolatot a Macbookjáról, miközben az utca túlfelén egy orosz tiszt aktatáskája volt a fogadó fél (persze a bűnüldöző szervek sem töketlenkedtek: az iménti szorit egy kereskedelmi forgalomban is kapható, wifi-detektáló eszközzel fülelték le). Később ezt a módszert egy kávézónál is eljátszották: meg sem kellett közelíteniük egymást, hogy információt cseréljenek, egyikük nyugodtan kevergethette feketéjét, míg a másik a parkolóban egy kocsiban elnyúlva várta az adást.
Öreg módszer nem vén módszer
A híradásokból úgy tűnik, a jól bevált old school formulákat sem söpörték le az asztalról. Egy magát orosz konzulátusi munkatársnak álcázó ügynök például azzal bízta meg a már említett Chapman kisasszonyt, hogy adjon át egy hamis útlevelet egy másik női kémnek, akit arról ismer majd fel, hogy egy meghatározott szögben tartja maga előtt a Time magazin aktuális számát. A következő párbeszédnek kellett köztük lezajlania: "Elnézést, de nem találkoztunk mi Kaliforniában tavaly?" - "Nem, azt hiszem az a Hamptonsban volt." Ezt a fajta találkozós kérdést egyébként előszeretettel vetették be több alkalommal. (Nem győzzük hangsúlyozni: ez most, 2010 nyarán történt.)
A szteganográfia - vagyis rejtjelezés, titkosítás - ősi tudománya is felbukkant módszertanukban, igaz, ők nem láthatatlan tintát használtak, hanem képfájlokba rejtették el az átadásra szánt üzenetet, amiket aztán nyilvános weboldalakra töltögettek fel. Gyanút senki nem fogott, mert ezek a - speciális szoftverrel szöveges tartalommá konvertálható - képrészletek szabad szemmel nem láthatók, ők pedig büntetlenül nézegethették a képeket bárhonnan. Küldtek továbbá rövidhullámon ún. radiogrammokat a moszkvai központba, illetve az amerikai ügynökök találtak egy seattle-i lakásban spirálfüzeteket, amikbe látszólag értelmetlen számoszlopokat írtak tulajdonosaik.
Pénzásás és szovjet fényérzékenység
De hozzányúltak a legegyszerűbb eszközhöz is. Volt egymás mellett állós táskacsere egy new york-i mozgólépcsőn, illetve egy félig betemetett sörösüveg által jelzett pénz kiásása a külvárosban, egyiküknek pedig egy arlingtoni (Washingtontól nyugatra, a Potomac folyó túlpartján) parkban kellett egy újságot elhelyeznie, ami egy borítékot tartalmazott, benne 5000 dollárral. Nyilván nem költőpénznek szánták.
Bukkantak még a nyomozás során hamis születési anyakönyvi kivonatokat tartalmazó széfre, és az egyik gyanúsítottat húszas éveiben ábrázoló fotónegatívokat - amik hogy-hogy nem, de szovjet Tacma gyártmányú filmre készültek, csak hogy még izgalmasabb legyen -, és és még ki tudja mire, amit nem hoztak nyilvánosságra, mert abban biztosak lehetünk, hogy mindez csak a jéghegy csúcsa.
A kérdés inkább az: egy új hidegháború küszöbén állunk, vagy be sem fejeződött az, amiről azt hittük, hogy már a kilencvenes években magunk mögött hagytuk?
