Mekkora és mivel foglalkozik pontosan a cégük?
Papír-írószer, illetve számítástechnikai kellékanyaggal foglalkozunk. Budapest, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg, Győr városokban lettek nagykereink, és ezek vonzáskörzeteiben kiskereskedelmi boltok Legnagyobb bevételünk évi 3 milliárd forint volt, most is körülbelül ezek a számok igazak.
Mióta vállalkozók?
1991-ben kezdtük. Előtte én az oladi sportligetben teniszpályákat, a Balatonon pedig sportszer-kölcsönzőt üzemeltettem. Egy kis papírbolt megnyitásával kezdődött a Szelestey utcában. 15 nappal pedig azután, hogy bezárt a Fő téri papírbolt, mi megnyitottuk a Petőfi utcában az üzletünket.
Akkor Ön már korán megérezte az idők szelét. Hogy látja, mi a fontos a magyar üzleti életben: a minőség, teljesítés vagy kapcsolatok?
’91-ben, az akkor fiatal vállalkozóknak kevésbé volt szüksége kapcsolatokra. Rengeteg lehetőség adódott. Más kérdés, hogy akiknek akkor voltak kapcsolatai, milyen szintre fejlődtek a rendszerváltás „eufórikusnak” nevezett időszakában. Amikor a Fő téri üzleteket megvásárolta egy budapesti kft., akkor mi oda sem mertünk menni az akkori tulajdonos Vasikerhez, hogy érdeklődjünk a vételről, hisz még ha pénzünk lett is volna rá, esélyünk nem. Ma sokkal nehezebb dolga van egy induló vállalkozásnak. Szinte minden piac telített a kereskedelemben. Kapcsolatok és tőke nélkül nem érdemes belevágni.
Kisboltsirató
Talán nincs olyan része a magyar gazdaságnak, ahol fel ne merülne: jönnek a multik és hozzák nehéz helyzetbe a hazai vállalkozásokat. Önök pont most járnak valami hasonló cipőben. Át kell alakítaniuk, le kell építeniük a céget. A szombathelyi nagyker például teljesen megszűnik.
Régóta küzdünk már, a multikkal felvenni a versenyt nagyon nehéz. Legelőször nyílt a Tesco, aztán végigéltük a többiek megjelenését. Nem egy boldog időszak. A lakossági kiskereskedelem mellett egyre jobban a cégellátásra álltunk rá.
Állandóan két érv csap össze. Bánkódunk, hogy milyen jó volt, amikor voltak kis papírboltok, kis kenyérboltok… Bezzeg, ma már nincsenek. Kérdés, hogy ha lennének, bemennének-e a vásárlók?
Én nagyon ritkán járok multi áruházakba. Egyrészt azért, mert nem érzem magam jól bennük, másrészt valóban úgy gondolom, hogy jó lenne, ha megmaradnának ezek a kis üzletek, mert ha az ember vásárolni akar valamit, jó kikérni az eladó véleményét. Arról nem is beszélve, hogy ha bemegyek mondjuk, egy élelmiszerüzletbe, köszönnek, normálisan bánnak velem, s ez nekem sokkal fontosabb, minthogy beálljak egy hosszú sorba és egy unott pénztárosnak adjam oda a pénzemet.
Azt mondják, hogy akinek van pénze, az megengedheti magának, hogy eldöntse, hol vásároljon. Akinek nincs, az rá van kényszerítve, hogy a multikhoz menjen.
Hogy becsapják őket? Nem akarok most multiostorozó szerepében feltűnni, de például meghirdetik, hogy a füzet 10 forint – a gyári beszerzési ára egyébként 16 forint. Bemegy a sok ember, aki legfeljebb 1500 forintot költ el füzetre, de megveszi a tolltartót nyolcezerért, ami amúgy a kisker boltban hétezer…
Ki tudja, mi lesz Szombathelyen 50 év múlva?
Bár Szombathelyről indultak, most már egyre többet van Budapesten. Ez az életben maradáshoz kell, vagy el kell fogadni, hogy Magyarország Budapest-központú ország?
Ha nem fogadjuk el, akkor is az. Nincs város, ami labdába tud rúgni mellette. Persze vannak kivételek, Debrecen, illetve Győr. Az egyik a földrajzi fekvése miatt, a másik egy tehetséges politikus munkájának köszönhetően.
Amúgy én 20 éve is sokat jártam Budapestre, heti 2-3 napot mindig ott töltöttem. Ami a beszélgetés során még nem került szóba, hogy 2005. december óta nem dolgozom az Írókéz Kft.-nél, csak tulajdonosként vagyok jelen.
Tehát Pajor Zsolt vitte a kft. dolgait, Ön pedig elment művészeti irányba.
Így van. Ma már nem az Írókéz ügyei miatt járok Budapestre, hanem azért mert a képzőművészeti életnek is ott van a központja.
Az embernek mindig fáj a szíve, ha olyat hall: Szombathelyen jött létre valami, aztán elmegy Budapestre. Ez így már csak félig sikertörténet.
Van egy mondás, hogy „Senki nem lehet próféta a saját hazájában”. Az Írókéz Kft. forgalmának jelentéktelen része zajlik Szombathelyen, cégünk Vas megyei forgalma sem valami erős. Mivel kiskereskedelmi cégként kezdtünk, még mindig van egy sztereotípia az emberekben: drágák vagyunk, kiskerboltként könyvelnek el bennünk. Közben pedig Budapesten nagy cégek, a Szerencsejáték Rt.-től a Raiffeisen Bankig, tisztában vannak azzal, hogy versenyképesek az áraink.
Hogyan látja Szombathely, Vas megye gazdasági helyzetét?
Nem ismerem olyan mélyen, de úgy gondolom, hogy Szombathelyé átlagos, mint más megyeszékhelyé. Én nem látok itt – független politikai pártoktól, városvezetéstől – egy olyan koncepciót, hogy mi lesz itt 50 év múlva.
Amúgy országosan sincsenek jó hírek. Semmire nincs pénz és Budapesten is ez van.
Az Írókéz neve szinte egyszerre merült fel a gazdasági életben és a kultúrában. Rendezvényeket szerveztek, ötleteltek, több helyen is próbáltak belépni a város kulturális életébe. Leglátványosabb talán az Írókéz Galéria létrejötte.
Az Írókéz Galériát a város támogatja, illetve talán lehet azt mondani, hogy az Agorával közösen üzemeltetjük. Bár a költségek nagy részét még mindig mi finanszírozzuk.
A mecénás és a galérista
Most pedig megkapták Magyarország egyetlen mecénás díját.
Nálunk nem nagyon tudják megkülönböztetni a képzőművészettel foglalkozó galeristát, gyűjtőt a mecénástól. A mecénás az, aki támogatja egy műnek, vagy művészeti eseménynek a létrejöttét, és nem kér érte semmit, vagy pedig úgy ad pénzt, hogy még a nevét sem tünteti fel. Egy gyűjtő nem mecénás. Egy kereskedelmi galériát működtető cég vagy magánszemély nem mecénás.
Egy nonprofit galériát működtető cég az esetleg lehet mecénás.Talán ezért nyertük el a Summa Artium-díjat.
Mi is pontosan ez a díj?
Még Soros György alapította 2003-ban, ma már egy közhasznú alapítvány működteti. Minden évben kiosztanak nagyvállalati, kis-és középvállalati kategóriát, illetve életműdíjat is. Az idén az EON kapta a nagyvállalati díjat, mi, vagyis a Golyóstoll nevű cégünk, amely üzemelteti az Írókéz galériát és a művészeti vállalkozásainkat, kapta a kis- és középvállalat kategóriát.
Tehát a szombathelyi Írókéz Galéria mecénási tevékenység, egyfajta szerelem. Ám Budapesten működik egy kereskedelmi galériájuk, az ACB Galéria.
2003 óta műveket értékesítünk vásárlók, illetve gyűjtők felé. Hogy tisztázzuk a tevékenységünket, a szombathelyi Írókéz Galéria egy nonprofit vállalkozás. Mellette létezik az Írókéz Gyűjtemény, amely teljesen független az Írókéz Galériától. A budapesti ACB Galériában pedig több tulajdonostársammal együtt kereskedünk a kortárs képzőművészeti alkotásokkal. Végül van az Írókéz Kft., amely egy papír-írószer kereskedés, ahonnan támogatást kapunk az Írókéz Galéria működtetéséhez.
Elmerülve a budapesti művészeti életben
Nézzük meg közelebbről, hogyan működik ez a budapesti művészeti élet? Hogyan sikerült beférkőzni ebbe az állítólag nagyon zárt világba?
Egyáltalán nem zárt. Mitől lenne az? Ez egy tévhit. Ha valaki rendszeresen eljár Pestre kortárs galériákat, kortárs kiállításokat nézni és nem egy sündisznó, akkor pillanatok alatt bele tud kerülni ebbe a közegbe. Ez olyan, mint aki mindig futballmeccsre jár. Ugyanazok az emberek veszik körül és egy idő után elkezd velük kapcsolatot teremteni. Valaki ezt a közeget kedveli jobban, valaki meg azt. Nincs ebben semmi különös.
Nagyokat beszélgetni hajnalig?
Persze. A politika egyre kevésbé kerül szóba ilyen esti beszélgetéseken, de képzőművészet az irodalom és a zene az mindig ott van.
Erős Budapesten ez a fajta kulturális élet?
Nagyon.
És Szombathelyen?
Nem nagyon.
Miért nem? Hiszen ez a város büszke volt arra, hogy polgári kultúrváros.
Ezért tenni is kellene. Innen elmegy mindenki. 20 évvel ezelőtt itt még sokkal erősebb volt a kulturális élet. Nem mondom, hogy a mostani, vagy a rendszerváltás előtti városvezetés nem tett volna semmit, de ez nem elég. A kultúrára szánt pénzek, és ez nem csak Szombathelyre vonatkozik, még mindig a politika reprezentációjáról szólnak. Ha a politika akkor látja értelmét, hogy létrejöjjön valamiféle kulturális „tett”, ha ezzel el tud érni valami politikai célt. Ez nem feltétlenül rossz, hiszen ezekből is születhetnek jó dolgok,de a kultúracsinálást szakemberekre kell bízni. Ez az ország teljesen átpolitizálódott. Itt minden politikával kezdődik és azzal végződik. Ön például biztos abban, hogy az új köztéri szobrok ügyében a közgyűlésnek kell dönteni,felülbírálva akár a képzőművészeti lektorátus döntését is?
Mi hiányzik a legjobban? A koncertek, a kiállítások, egy színház, kávéház?
Ön szerint van itt egy normális kávézó vagy kocsma? Olyanra gondolok,ahol pezseg az élet. Jó társaságok jönnek össze esténként,jó zene szól és ha odaindulok,tudom hogy találkozni is fogok valakivel. 2001-ben volt interjú velem itt a nyugat.hu-n, akkor is elmondtam, hogy nincs ilyen.
Ha nincs igény egy normális kocsmára, akkor nem is lesz, ha nincs igény egy normális kávézóra, az sem lesz.
Pontosan így van. Ha megnézzük a Bartók Fesztivált, szégyen, hogy milyen kevesen mennek el. Akik ott vannak, nem szombathelyiek. Támogatókat szerezni szinte lehetetlen kulturális rendezvényekre. A város egyik jövőképét én pedig a magaskultúrában látnám.
Lehet, hogy nincs kedvük a szombathelyieknek elmenni otthonról?
Először is rengetegen elmentek innen. Egy egész generáció. Például az én korosztályom jelentős százaléka elhúzott Szombathelyről.
„…az emberek vizuális kultúrája, az a béka feneke alatt van…”
Kortárs művészet. Nehéz eldönteni, hogy mi ebben a művészet. Ön érzi ezt, vagy a tanácsadói döntik el, hogy mi a jó, vagy nem jó?
Nincsenek tanácsadóink a gyűjtésben. Nem is fogadunk el külső véleményeket, abszolút szubjektív döntés alapján döntünk, hogy a gyűjteményünkbe kerül-e.
Egyszer minden kortárs művészet volt, Van Gogh is, amikor élt. A friss mindig nehezebben megközelíthető. A művészeti változások mindig forradalomszerűen zajlottak a művészettörténetben.
Sajnos ma az emberek vizuális kultúrája az a béka feneke alatt van. A tv, az internet olyan pörgést ad a szemnek, hogy képtelenek megállni és mondjuk három percet eltölteni egy kép előtt, hogy lejöjjön belőle valami, tisztelet a kivételnek. A kortárs képzőművészet a máról szól. És annyira egyszerű, szájbarágós, magyarázatok vannak a leglehetetlenebbnek tűnő művek mögött, hogy hihetetlen. Csak nem fordítunk rá időt.
Gyűjteményük, az ACB Galéria alkotásai mennyire népszerűek, ismertek?
Az, hogy most gyűjteményünket három hónapig a Nemzeti Galériában mutatják be, úgy gondolom, nagy elismerés. Egyébként a Nemzeti Galériának van kortárs osztálya, illetve van egy állandó kortárs kiállítása is, de kortárs magángyűjteményt bemutatni nem nagyon szoktak.
Milyen érzés felmenni a Várba, lenézni a városra, és a budai palota történelmi épületei között besétálni a kiállításukra?
Milyen? Szuper! Fantasztikus! Nem csak az, hogy a Magyar Nemzeti Galériában van gyűjteményünk, hanem az is, hogy egészen más egy múzeumi térben látni ezeket a műveket, mint mondjuk a nappaliban. Ez egy érdekes dolog nekünk is.
Az Önök ismertségén, és elismertségén is, gondolom, sokat növelt a díj és a kiállítás is.
Szakmai körökben szerintem eddig is megvolt a respektje az ACB galériának és a gyűjteményünknek is. Ezzel még szélesebb körbe jutunk el.
Azt mondják, hogy a sznobság tartja életben a művészetet. Akinek már a Nemzeti Galériában volt kiállítása, arról már a sznobok is eldönthetik, hogy fontos lehet.
Hogy a sznobok hogy és mit gondolnak, én nem tudom. De aki elkezd kortárs képzőművészettel foglalkozni, nem feltétlenül és kizárólag a művészettel való kacérkodás miatt kezdi el. Ha egy üzletember napi 12 órát dolgozik, utána nem feltétlenül az üzleti partnereivel szeret beszélgetni, hanem egy másik környezetre vágyik. Azt látom Budapesten az ACB Galéria, és a saját társaságom körül is, hogy a kortárs képzőművészetnek az a lényege, hogy találkozhatsz a művésszel.
És akkor legalább tőle kérdezhetem meg, mi is pontosan az a három paca meg két vonal, amit ő képnek nevez…
Igen, de ha nem kérdezi meg tőle, akkor is beszélgethet vele, megismerhet egy egészen más világlátást, egy másik dimenziót. Adott esetben, sokkal élesebb szemmel látnak bizonyos dolgokat, összefüggéseket. Egészen más művész emberek között lenni, mint üzletemberek között. Nekem elég sok művész barátom volt és van is.
„Békét a világnak!”
Az Önök gyűjteményének mi a legértékesebb darabja? Ha valaki elkezd gyűjteni, akkor mi alapján gyűjtsön?
Én mindig a legutolsóra vagyok a legbüszkébb. Most a Nemzeti Galériás kiállításon van egy monumentális neon installáció, amelynek az a címe, hogy „Békét a világnak!”. Eredetije egy óriási neon felirat volt a 60-as években, Dunaújváros legmagasabb épületének tetején. Várnai Gyula képzőművész barátom alkotta újra egy kisebb változatban – ami így is 5 x 5 méter. Egy dunaújvárosi parkban állította fel, kíváncsi volt az emberek reakcióira…
A Nemzeti Galéria „A” épületében látható az Írókéz Galéria gyűjteményének a kiállítása, a régi Munkásmozgalmi Múzeumban. Úgy gondoltam, ebben a vörös, díszmárványos térben ez a munka nagyon jól fog hatni. Nagyon jól működik. Fel is ajánlottam a Nemzeti Galériának, hogy letétben otthagyjuk.
Az Írókéz központja elment Budapestre, ott van az ACB Galéria is. Felmerül a kérdés, hogy mi lesz a szombathelyi Írókéz Galériával a Thököly utcában?
Addig fog működni, amíg kapunk hozzá támogatást, mivel pusztán saját forrásból nem tudjuk fenntartani. Hogy a gyűjteménnyel mi lesz, az egy érdekes kérdés. Volt egy terv, hogy a 11-es Huszár úti laktanya főépületében kap helyet… Két évet dolgoztam ezen a projekten, de úgy látom, hogy a végére elfogyott a szándék és a pénz is.
Lesz, vagy nem lesz Írókéz Múzeum?
Mennyibe került volna az Írókéz Múzeum létrehozása?
Ahhoz, hogy az emeletből egy 21. századi, közepes minőségű múzeumi teret hozzanak létre egy műterem lakással, körülbelül 40 millió forint.
Mi egy szűk költségvetésű, két-háromfős munkaerőt igénylő kiállítóhelyben gondolkodtunk, egy regionális, nemzetközi műterem programmal. Osztrák, olasz, szlovén és magyar művészekkel. Ők laktak, illetve alkottak volna a műterem lakásban. Az itt tartózkodásuk végén az alkotott művekből nyílt volna egy kiállítást, majd a nemzetközi szokásjog szerint itt hagynak egy alkotást. Ebből a városnak indítottunk volna egy gyűjteményt.
És mennyi ez a szűk költségvetés, mennyi kellene a működtetéséhez? Közösen állnák a várossal?
Nem. Én például ingyen dolgoztam volna, s nyilván nem annyiba kerül, mint egy átlag önkormányzati intézmény, ahol a portástól az igazgatóig mindenkit ki kell fizetni. De idáig nem is jutottunk el…
Tehát nem lesz Írókéz Múzeum…
Nem érdemes erőltetni, mert ha létre is jön, de ha nincs meg hozzá a megfelelő politikai akarat és elszántság, akkor minden hónapban azon vitatkozni, hogy ki fizeti ki mondjuk, a gázszámlát, nos ebben én nem akartam részt venni.
A Képtárba való költözés, mint a lehetséges megoldás, nem merült fel?
A Képtárnak van egy komoly gyűjteménye, ami párját ritkítja. Nagyon jó a kapcsolatunk velük, segítünk egymásnak, ahol tudunk, de nem gondolom, hogy az ő feladatuk lenne a gyűjteményünk elhelyezése. Amúgy a Képtárnak van elég feladata a megye képzőművészeti életében és inkább ehhez kell a megfelelő hátteret biztosítani.
A gyűjtemény elhelyezését meg fogom oldani. Ha nem Szombathelyen, akkor máshol. Jelentkezők eddig is voltak – de a polgármester nem szerette volna, hogy a gyűjtemény elmenjen Szombathelyről –, és most is vannak. Bennem is van lokálpatriotizmus, én is nagyon örülnék, ha itt maradna az Írókéz gyűjtemény, de könyörögni nem fogunk érte. Jó hír, hogy nemrég találkoztunk és talán újraéled ez a téma is.
