Ajánlott levelet hozott a postás a magyar embernek. A felek, ahogy eddig mindig, most is a magyar ember lakásajtaja előtt cövekelnek le, és nekikészülődnek az ilyenkor szokásos rítusnak. A postás átnyújtja a levelet, aztán előhalássza zöld fedelű kiskönyvét, kis golyóstollát, mert a magyar embernek aláírásával kell bizonyítania, hogy átvette a küldeményt.
A magyar ember jól tudja, hogy nem elég egyszer, a saját kézírásával ellátnia a megfelelő rubrikát, mert úgynevezett nyomtatott betűkkel megrajzolt aláírást is megkövetel tőle a posta. Mindenestre - egy kis iróniával a hangjában - azért megkérdezi: Nyomtatottal is, ugye? Aha, még mindig, bólint a postás is kicsit elmosolyodva, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy ő maga is meglehetősen helyteleníti a posta eljárását.
Értelmetlen zaklatás
A magyar ember eleinte keményen tiltakozott a nyomtatott betűs aláírás ellen, szemenszedett hülyeségnek, közönséges és értelmetlen zaklatásnak nyilvánította, s a szerencsétlen postástól kérte számon, hogy miért játszik hatóságosdit a posta. Végül - látva az egyik lábáról a másikra álló dolgozó tehetetlen kiszolgáltatottságát - legyintett egyet, s belement a megalázó játékba. Azóta, ha fogcsikorgatva is, de belevési a maga nyomtatott betűit a kiskönyvbe, bár szakadatlanul csodálkozik a saját gyengeségén.
Most is így tesz, hitetlenkedő fejcsóválások közepette ugyan, de beleszántja a nevét a könyvecskébe, csupa nagybetűvel, ahogyan megkövetelik tőle. Már búcsúzkodna is, de a postás mentegetőzve így szól: Kellene a személyi is. A személyi?, néz nagyot magyar ember. Igen, a személyi igazolvány, mondja a postás. De hiszen ismerjük egymást, vagy nem? kérdi a magyar ember. Hát hogyne ismernék, ne vicceljen, válaszolja némileg rosszallóan a postás. Hát akkor?
A postás erre a velős és fogas kérdésre mindössze annyit tud felelni, hogy augusztus elsejétől csak úgy adhat át ajánlott küldeményt bárki címzettnek, ha előbb elkéri a személyi igazolványát, s beírja a számát a kiskönyvébe. Még az igazolvány érvényességére is figyelnem kell, teszi hozzá a dolgozó. A magyar ember nem akar hinni a fülének.
Mint egy rendőr
Ez azért már tényleg őrület, mondja aztán. Nem elég ez a tébolyult nyomtatott betűs aláírósdi, most már a saját postása is igazoltatja az embert. Mint egy rendőr. A posta - úgy tűnik - tényleg megháborodott, már nemcsak hatóságósdit játszik, hanem azt hiszi, hogy ő az atyaisten. Nevelni, tanítani, egzecíroztatni akar, ahelyett, hogy tisztességesen szolgáltatna. Ha ez így megy tovább, még megérhetjük azt is, hogy a polgár csak akkor veheti át az ajánlott levelét, ha lenyom tíz fekvőtámaszt, vagy elgurul négy-öt bukfencet. Nem?A postás csak bólogat, s azt mondja, neki is nagyon kellemetlen ez az eljárás. Sokan haragszanak miatta, egy idős asszony például annyira felháborodott, hogy még a nyomtatott betűs aláírást is megtagadta. Írja alá ezután így a radai rossebb, vagy maga a postavezér. Ezt mondta.
A magyar embert is eléggé megdöbbenti a postás igazoltatási szándéka, jó darabig nem is tudja eldönteni, mitévő legyen. Csak áll, és töpreng az ajtóban. Na, jöjjön, mondja aztán a postásnak, és beinvitálja a lakásba. Előkeresi a személyijét, és átnyújtja a megkönnyebbült kézbesítőnek. Látja, így tehetnek meg velünk mindent, mondja később a számmásolást befejező dolgozónak. Magával meg velem. De tényleg: mindent ám! Hát, ez van, mondja búcsúzóul a postás, és már megy is.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
