Lehet a Szigetre kígyót-békát sikítozni, csak éppen értelmetlen hülyeség volna: idén is kiderült, hogy még mindig ez Magyarország elsőszámú reklámja. Kaparhatnak akármennyire a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hangoztatói vagy az újnáci katonaisapkás brigantik, nagy sajnálatukra e hazának nem ők tesznek a legtöbbet, hanem ez a majdnem egy hetes megabuli, ami most huszadik alkalommal vonzotta ide nyugat-európai fiatalok százezreit.
ÉS ahogy elnéztük az állapotokat az elmúlt napokban, mosolyogva konstatáltuk: ezek feltehetően érezték magukat annyira jól, hogy vissza akarjanak ide jönni. Ebben benne van a koncert alatt hullahopp-mutatványokat bemutató lány, a kukákon doboló különítmények, a fejük felett felfújt delfint és sátrat és zászlót lobogtatók, a mindenféle funkció nélküli, kényelmetlen állatos kosztümökbe bújók, az egyik kocsma gerendáin csimpánzként végiglengő bolond gall, a Europe Final Countdownját síppal-trombitával játszó, tömegben menetelő tréfazenekar, a rögbilabdát dobáló britek, vagy akár a fő útvonal kellős közepén piknikező két jóbarát. Vagy itt vannak ezeknek a fejfedőknek a tulajdonosai, akikből fotósunk egy külön galériát kreált, íme:
Utolsó nap, utolsó esélyek
Az utolsó nap rendszerint különlegesnek van kikiáltva a szigetelők körében, elvégre ez az egyetlen alkalom marad már csak egy utolsó kiadós alkoholmaratonra, esetleg arra, hogy kipróbáljuk a tömeg kezei által irányított crowd surfinget - meg hát bármi másra, ami kimaradt az elmúlt napokban. Természetszerűleg ilyenkor kígyóznak a leghosszabb sorok egy-egy olyan helyszín előtt, mint az óriáskerék vagy a Luminárium, és hirtelen mindenki pótolni akar - illetve vannak, akik már degeszre tömött pakokkal araszolnak a kijárat felé, elkerülendő a hétfő reggeli depressziós távozást. Szóval több szempontból is jelentőségteljes a záró nap, és idén ezt csak megtoldották a szervezők azzal, hogy a legprosztóbb amerikai dance-állatságot, az LMFAO-t szúrták be főműsoridőbe.
A már a neveikben (Redfoo és SkyBlu) is blődséget hordozó amerikai duó azzal vált világhírűvé, hogy a hatávadászatot kiemelték a szórakoztatóipari kellékek közül, és egyenesen céllé tették. Hogy ez mennyire bejött nekik, azt jól jelzi, hogy legnagyobb slágerük, a Party Rock Anthem videója ebben a pillanatban 470 milliós megtekintésnél jár a YouTube-on (na meg az is, hogy a videóban látható dobozfejű karaktert legalább egy osztálylétszámnyian próbálták utánozni a Szigeten is, lásd fotógalériánkban).
A Szigeten ordenáré bohóckodást vártunk tőlük, amit igyekeztek is hozni óriási felfújt zebrákkal, pezsgőlocsolással és táncosokkal (viszont csak a duó egyik fele jött el). Egy súlyos gond volt csak az egésszel: hogy egy pillanatig sem tűnt őszinte baromkodásnak, egy sebészi szikével, művi pontossággal kifaragott matinéműsornak annál inkább. Persze ütött a lábdob, és az ittas közönségnek is minden mindegy volt, de jó lett volna látni, hogy tényleg igazi hülyegyerekekről beszélünk, mint amilyenek mondjuk itthon a Soeri & Poolek - ehelyett inkább azt láttuk, hogy milliomospalánták ugrálnak öncélúan, néha gyermekded poénokkal bepróbálkozva a színpadon.
Elmaradt baromkodás után merő langyoskodás
A Killers komolykodós, maníros zárása már csak afféle kötelező körnek tűnt, cserébe viszont annyira unalmas rockzenét játszottak, hogy akkor már inkább választottuk volna még egyszer a Szigetes Tankcsapda-koncertet. Hogy fesztiválzárásnak ez kevesebb, mint langyos, azt egészen nyugodtan kijelenthetjük - hívták volna meg újra a The Hivest, ők kerekperec kivonták volna az utolsó energiákat is mindenkiből. Így viszont maradt a remek vizuál és hozzá egy felejthető zenei élmény, amit még az égiek is megtoroltak némi csapadékkal.
Bizony, a Szigeten idén is inkább billent a mérleg nyelve a szar koncertek és a középszerű fellépők irányába, ahogy a hangtechnika is csak nagyon ritkán volt képes helyénvalóan megszólalni. Mindez azonban csak azoknak szeghette kedvét, akik mondjuk először jöttek el ide, vagy akik a kákán is csomót-csapatba tartoznak - a Sziget ugyanis maradt az, ami: egy rohadt nagy házibuli egy folyó közepén. Hogy ez a folyó a Duna, az a mi nagy szerencsénk, hogy magyar mércével mérve irreálisan drága, az meg nem az, viszont aki hajlandó rá, olyan élményeket gyűjthet be magának, amik úgyis megfizethetetlenek.
Mindennek most újabb 365 nap erejéig vége, bár az orrjáratok fekete tartalma egy ideig még emlékeztetni fog minden magyart, taljánt és germánt, szlovákot és szlovént, hollandot és franciát, hogy jövőre újabb strigulát kell behúzniuk.
