A Sziget-startot követően (beszámolónk a tegnapi, első teljes értékű fesztiválnapról itt nézhető és olvasható) még mélyebbre fúrtuk magunkat a Hajógyári özönében, ami egyébként magától is megtörténik, tudja ezt mindenki, aki két napnál tovább tartózkodott bármelyik Szigeten. Szóval ilyenkor egyre ismerősebbnek érzi magát az ember, és ismeretlen ismerőseinek száma is egyre gyarapszik, hogy aztán szóba is elegyedjen velük. És ilyenkor történik meg olyan, hogy egy összefirkált dán csávó közli, hogy te szimpatikus vagy, ezért rajzolj rám valamit filctollal, a következő percben már németekkel megy a bratyizás, de elég csak ránézni a koncertek közben lobogó zászlókra, amiket már a Sziget is átvett a világvárosiasodás jegyében:
A legnagyobb számban viszont mintha a hollandok képviseltetnék magukat. Egyszer sikerült is végignéznünk, ahogy pár tulipánföldi vadul csóválta a fejét két magyar lánnyal szemben, mert nem hitték el nekik, hogy tényleg helyiek, mire azok válogatott hazai káromkodássorozatot zúdítottak rájuk. Nem volt apelláta. (Az alábbi képen nem a hitetlen hollandok, csak egyéb hollandok láthatók.)
És ha már a hatalmas egymásra találásokról beszélünk, itt az egyik legerősebb közülük, amiket tegnap sikerült mobilkameránkkal elkapnunk:
És akkor már mutassuk be rögtön azt az ősi fesztiválfazont, aki minden évben feltűnik itt - és ahogy karján a szalagok jelzik, sok más helyen is -, akitől most már megkérdeztük, hogy honnan érkezett. Belgium - mondta ő, és még azt is, hogy viszontlátta magát valamelyik magyar újságban. Nem akartunk neki traumát okozni, bár mondjuk nem is az a típus, de azért felhívtuk rá a figyelmét, hogy konkrétan minden évben felbukkan valamilyen fotógalériában - még mi is megörökítettük itt a Nyugaton valamikor fél évtizeddel ezelőtt. Ő az, és idén is nagyon jól érzi magát:
Népek olvasztótégelyéről esvén szó, azt is megvillantjuk, kikből állt a "kibasztak a tehetségkutató zsűrijéből, mint macskát szarni" Beatrice-koncert közönsége. Többek között belőlük:
Itt pedig az látható, amint a Budapesten népszerű improvizációs-dzsemmelős zenesorozat, a Random Trip (amibe mindig másféle zenészeket toboroznak össze egy-egy örömzenélés erejéig) kitelepült a Sziget holland részlegére, hogy hollandok és magyarok boronálják össze tudásukat a színpadon.
Mindeközben a Sziget "civil" részén a legkülönfélébb szervezetek próbálták ezzel-azzal megállítani a folyamatosan vándorló fesztiválozókat. A Magyar Nemzeti Bank például ilyesmivel:
Még a Mercedes is továbblépett a Balaton Soundon látott, kínos autókipakolós marketingen, és összetákolt egy ilyen járgányt, amivel mindenki jól szórakozott, akár beleült, akár az egyik kerekébe állt be hajtani a szerkezetet.
A játékosság egyéb formákat is öltött, mint azt az alábbi képi tartalom mutatja.
Hiába, a délutáni idősáv ilyen: még nincs semmi extra, amivel el lehetne ütni az időt, izgalmas koncertekből sem lehet még Dunát rekeszteni ilyenkor (hajnalban pedig már nincs időelütő tényező, reggel négykor például kólás fémhordókat dobáló életerős fiatalembereket is láttunk. Mármint nem a fiatalemberek voltak kólásak, bár ki tudja, hiszen az Aréna felől érkeztek). Szóval a lötyögés az úr, a VOLT helyszínen is, hiába tombol teljes hangerőn a lakossági pumpa.
Aztán ahogy leereszkedik a nap, úgy tűnnek fel egyre többen, hogy végül az egyes helyszíneken a beeresztő kapukon már egyre lassabban lehessen bejutni.
Sajnos így maradtunk le például a The Roots fenomenálisnak ígérkező koncertjéről, aminek kapcsán egyedül az nyugtatott, hogy már láttuk őket több alkalommal. Az emberek ezt hagyták itt, az A38 színpad előtt a show után - ekkor már mi is befértünk, mint azt az ábra jelzi:
Amit viszont kaptunk cserébe néhány perc múlva, azt nem vagyunk hajlandóak egykönnyen elfelejteni. Az új-zélandi Electric Wire Hustle foglalta el ugyanis a deszkákat, akik összesen hárman voltak, de remekbeszabott újhullámos soul és hip hop etűdöket adtak elő szintetizátoron, dobon, és egy rőt szakáll mögött rejtező bársonyos énekhang által. A Szigetre jellemző sok hatásvadász matinézúzáshoz képest üdítő pillanatok voltak ezek - és ráadásul nem unalmasak.
Sajnos kevésbé jókat tudunk elmondani az általunk annyira várt (és zeneblogunkban is beharangozott) Crystal Fightesről, de nem az együttes hibájából adódóan: tíz perc után meguntuk, hogy úgy szóltak, mint a szombathelyi Végállomás 1995-ben.
Ekkor követtük el azt a hibát, hogy angolos távozásunkat követően a másik érdemes együttes, a Friendly Fires buliját a Nagyszínpad mellett közelítettük meg - ott ugyanis az egyetlen olyan zenekar zenélt, ami magyarként helyet kapott ezen a legfontosabb helyszínen, és ez a Tankcsapda. Hogy Lukács mindig kér magának szélgépet, ami fújja a haját, az még kedves kis butaság, de a színpad elején fel-fellobbanó lángnyelves effektek már inkább a kínos heavy metál-manírok palettájára kúszik. Amit viszont a zenekar maga produkál, az pontosan az, amiről ha egy kíváncsi holland érdeklődne, nyomban elhatárolódnánk - hiszen ki akarná azt sugallni a világ felvilágosultabb felének, hogy Magyarországon 2012-ben ez a meglehetősen lapos rockzenét játszó csapat az aktuális kedvencek egyike? És egyáltalán, ha magyarként csak ők játszhattak a Nagyszínpadon, akkor milyen lehet a többi magyar zene?
Amikor sokadjára is felcsattan a színpad felől a jól ismert rekedtes hang, ami most éppen azt ordítja, hogy "Kalifornia über fucking alles", tüstént megszaporázzuk lépteinket, nehogy tényleg odalépjen hozzánk valaki, hogy megkérdezze, mi ez a semmitmondó bohózat, és miért vannak rajta ennyire kevesen. Még jó, hogy párszáz méterrel odébb a Friendly Fires fantasztikus fellépésével feltornászta a lécet, és nem egy hátszőrborzoló élménnyel kellett zárnunk a napot.
