Szeptemberben kezdem a mesterképzésemet az ELTE Bölcsésztudományi Karán, ehhez pedig be kell iratkozni személyesen. Bár vannak ennél modernebb és vidéki egyetemista-barátabb megoldások is, de ezzel még nincs baj. Voltam már beiratkozni pár éve a társadalomtudományi karra, az kellemes volt: egy üres folyosón mentem végig, gólyaként némileg bizonytalanul bekopogtam a megadott irodába, ott aláírtam egy papírt és már ott sem voltam. Valami ilyesmire készültem most is. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
SORstársra leltem
Amikor megérkeztem a BTK kampuszára 10 perccel a megadott időpont előtt, óriási sor fogadott az épület kertjében. Egy kedves barátommal be is álltunk a végére, megbeszéltük, hogy nem ez lesz életünk legkellemesebb órája a fővárosi koradélutáni hőségben, de mivel jót beszélgettünk, meglepően gyorsan elrepült az alig egyórás sor.
Amikor az elejére értünk, némi várakozás után húsz hallgatót beküldtek az épületbe, ahol egy feltűnően szép terembe vezényeltek bennünket. A csarnokban impozáns festmények és íróasztalok fogadtak bennünket. Megadják a módját - gondoltam magamban, és mivel siettem a vonatomra, gyorsan oda is ültem egy íróasztalhoz. Itt nagy meglepetés ért, ugyanis amikor elővettem a szükséges dokumentumokat, a velem szemben ülő lány kedvesen közölte, hogy itt ezekre nem lesz szükségem, csak szóban ellenőrzik, hogy minden megvan-e.
Időpontkérő időpont
Időpontkérő időpont - villant át az agyamon Farkas Attila Márton klasszikusa, és a teremből kifelé visszaváltottam a vonatjegyemet. Egy kanyargós folyosó után egy nagy előadóteremben találtuk magunkat, ahol kaptunk egy névre szóló mappát. Itt már egyáltalán nem értettem mi történik. A kedves barátommal leültünk az előadó első sorába, és vártunk. Velünk szemben egy kedves bölcsész fiú pakolt a pódiumra btk-s vászontáskákat arra bátorítva minket, hogy vegyünk nyugodtan. De ami a legszürreálisabbá tette a helyzetet, az a teremben szóló 2010-es évek slágerei voltak, ugyanis ennek a teremnek a legfőbb sajátossága az volt, hogy végig olyan számok szóltak, mint Jennifer Lopeztől az On The Floor vagy az Ain’t Your Mama.
Kafka lázálma
Végül körülbelül 10 perc várakozás után a Fekete Giorgióra zavarba ejtően hasonlító srác azt mondta, hogy 80-tól 100-ig lehet menni. Kiderült ugyanis, hogy a mappákon vannak sorszámok is, sajnos a miénk ebbe az intervallumba nem esett bele, úgyhogy maradtunk még zenét hallgatni. Sajnos nem tudom, mennyi ideig, ugyanis a végtelenségig ismétlődő slágerek, a döglesztő hőség és az egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzetünk elegye miatt teljesen elveszett az időérzékem. Nyugtalanító végtelenségben találtam magamat, és eszembe jutott Kafka perének főszereplője, Josef K., akit össze-vissza rángattak intézményről intézményre, szobáról szobára, bizottságról bizottságra.
Önkéntelenül felvillant bennem a történet vége, ahol K. egy őr előtt áll, aki nem engedi át a következő őrhöz, ráadásul nem is lehet tudni, hogy hány kapu és hány őr van még az őr és az őrzött kapu mögött. Csak az én őröm (nekem addigra már úgy tűnt) maga Fekete Giorgio volt. Végül átengedett.
Átvonultunk még egy folyosón, ami egy váróba torkollott. Ott beosztottak minket kisebb csoportokba, és a szélrózsa minden irányába küldtek minket. Végül egy kis folyosón találtam magam, amiből irodák nyíltak, és pár perc várakozás után már alá is írtam a beiratkozásomat.
A barátom volt olyan kedves, hogy megvárta velem a következő vonatomat, majd egy klíma nélküli vagonban, az ablakból bámulva próbáltam feldolgozni a napom tanulságait. Csak azt nem sikerült egy darabig megértenem, hogy miért nem megy ki a fejemből Jennifer Lopeztől az On The Floor.
