Ötödik éve játszik Szombathelyen. Milyen vidéken színházat „csinálni”?
Nem új nekem a vidék, a negyvenkét éves pályafutásom felét ugyanis a fővárostól távol töltöttem. És meg kell, hogy mondjam, a tapasztalataim azt mutatják, jobb vidéken színházat csinálni. Nyilván ez a személyiségemből és a személyes élményeimből is adódik. Egyrészt az első szerződésem 1970-ben Kecskemétre szólított, és az ott töltött nyolc év nagyon meghatározó volt az életemben. Hihetetlen közegbe csöppentem, és ezután csak olyan színházakat kerestem, ahol hasonlóan működnek a dolgok. Nagy szerencsém volt az életben, hogy általában meg is találtam ezeket. Amikor pedig nem, akkor eljöttem onnan.
Nekem nagyon fontos maga a társulat. Érdekes, ha magát a szót vesszük: a gyökere a ’társ’ szóból ered. Aztán a társ társul valakivel, és úgy jön létre egy társulat. Másrészt, Pesten mindenféle színházat meg lehet találni, vidéken viszont annak az egynek kell valamennyi műfajt felvonultatni. Ez színészi szempontból is nagyobb kihívás, hiszen így minden műfajban megfürödhetünk. Szombathely pedig a vidéki városok között is speciális helyzetben van, mert nem volt színháza, csak az az óriási vágya volt, hogy legyen. Amióta aztán létrejött, nagyon szeretgetik az emberek.
A Nemzeti Színházból vidékre szerződött. Nem merült fel Önben, hogy ez egy visszalépés?
De, természetesen felmerült. Azért jöttem el, mert Alföldi Róbert, az új igazgató, nem akart velem dolgozni, és én sem akartam vele. Ismertük egymást régebbről, tudtuk, hogy mindketten másképp képzeljük a színházat. De nagyon örülök, hogy így történt. A Nemzetivel amúgy is ambivalens volt a kapcsolatom. Ott voltam stúdiós, gyakorlatilag ott neveltek színésznek. Aztán ’82-től ’89-ig ott voltam hét évig, majd visszatértem újabb öt évre. De soha nem éreztem igazán jól magam. Bár a Tamás (Jordán Tamás) fantasztikus hangulatot teremtett, és sikerült egy családias társulatot létrehoznia, egy két rendező kivételével nem találkoztam olyannal, akivel izgalmas munkát csináltam volna. Emberileg jól éreztem magam, de szakmailag nem jött be a dolog.
Volt egy kolléganőm, nagyon jó barátnőm, egy nagyszerű színésznő és bölcs öregasszony Koós Olga, aki, amikor jött a kényszerhelyzet és megbomlott a társulat, és döntenem kellett, hogy lépjek, ne lépjek, maradjak, menjek, azt mondta: soha nem tudod, hogy egy rossz helyzet mire lesz jó később az életedben. Úgy érzed, hogy ez egy törés, de vajon nem szükségszerűen kellett-e, hogy bekövetkezzen?! Igaza volt. Amikor Tamás közölte, hogy „én megyek Szombathelyre”, és megkérdezte „Te jössz?” Természetes volt, hogy vele tartok. S bár egy ötven-hatvan év közötti színésznek a Nemzeti nem egy állomás, hanem a végcél, a csúcs, onnan már nem nagyon szoktak ugrálni a színészek, én mégis eljöttem. Valahogy mindig azt éreztem, hogy vidéken fogom befejezni a pályafutásomat. Valahogy akaratlanul is kacérkodott velem ez a gondolat. Aztán így is alakult.
Így volt megírva?
Nevezhetjük így is. Most, hogy már ötödik éve itt vagyok, egyre jobban szeretem a kisvárosi életet. Lehet, hogy a korom miatt is van. Itt nem kell fölösleges dolgokat csinálni, az ember a lényegre figyelhet. Mindig nagy problémám volt az idő: hogy vajon mindenre van-e elég. Ezért nem szeretek közlekedni se, úgy érzem, hogy akkor nem történik semmi velem. Érdekes, hogy mostanában rákaptam a vonatozásra. Megszerettem. Nem érzem inproduktív időnek, mert lehet olvasni, tanulni, internetezni – gyakorlatilag azt csinálom, amit otthon, kevesebb mozgástérrel. Amúgy pedig ingázom három pont, a lakásom, a színház és az uszoda között. Pesten ugyanezt tenném, csak ott távolabb lennének egymástól ezek a pontok.
Vannak olyan helyek Szombathelyen, ahova el-eljárok. Minden évben kimegyek egyszer a Kámoni arborétumba, olykor beülök egy kávéra, vagy a moziba, vagy kimegyek Zsennyére a horgásztóra, barátokkal találkozom. Érdekes, hogy 25 éve nem voltam focimeccsen, pedig gyakorlatilag Újpesten a pálya mellett nőttem fel, de most a Tamással kijárunk Hali meccsre, egy másik barátommal a Falco meccsekre. Amit Pesten nem csináltam, azt most megcsinálom. Visszajönnek olyan dolgok az életemben, amiket valahol elhagytam. De emellett úgy vagyok vidéki, hogy amikor szünnapom van, megyek fel Pestre. Ott a Kedvesem. Furcsa, jövős-menős szaladgálós élet ez, aminek valahogy mégiscsak a főváros a középpontja. A lányaim Veszprémben és Kecskeméten játszanak, otthon pedig van egy vak berni pásztor kutyánk, Brúnó, akit mindig etetni kell, így rendszeresen hazajárunk, és igyekszünk minél többet együtt lenni.
Mindkét lányából színésznő lett. Hogyan éli ezt meg?
Egészen újszerű érzés, hogy a lányaimból egyszerre csak kolléganők lettek. És nem is akármilyenek. A Nórának épp most ítélték oda a Domján Edit díjat, Anna pedig Junior Príma díjat fog kapni. Úgy tűnik, az élet őket igazolja, ezeket a díjakat ugyanis nem én osztom, én csak kapkodom a fejem, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy bebizonyosodik, igenis van keresnivalójuk a szakmában.
Amikor a Színművészetire jelentkeztek, az anyjuk (Papadimitriu Athina) nagyon féltette őket, nem akarta, hogy színészek legyenek. Én nem szóltam bele. Elmondtam nekik mi vár rájuk, a dolog jó és rossz oldalát beleértve, mire számíthatnak, milyen boldogsággal, keserűsséggel jár, ha ezt az utat választják. De ők egészen kis koruktól ismerték a színházi létet, tudták, milyen az, amikor az édesanyjuk december 25-én épp, hogy csak bekapta az ünnepi ebédet, és rohant a Nemzetibe egy előadásra. Amikor felvették őket a Színművészetire, egy kicsit megijedtem. Senkinek nem szóltam az érdekükben, úgy gondoltam, ha a kollégák szerint – az én elfogultságom ellenére - nem tehetségesek, akkor jót tesznek velük, ha nem veszik fel őket. De sikerült nekik, és folyamatosan érkeztek a pozitív visszajelzések, hogy mennyire keményen dolgoznak, milyen eredményesen teljesítenek. Remek lányok. Pedig őket is érik szomorúságok. Annának volt egy rosszul végződött házassága, de hála istennek nem került a padlóra tőle. Keserűen átgondolta, összerakta a dolgot, majd továbblépett. Most pedig épp új lakásba költözik a szerelmével, egy tehetséges fiatal táncos fiúval.
Apás lányok?
Kimondottan nem tudom, hogy apás lányok-e. Ha valami gond van, Nóra a mamát hívja először, Anna engem. Ugyanakkor a Nóri jobban hasonlít rám. Szomorúságban, boldogságban is együtt vagyunk, nagyon erős a kapocs köztünk, de ugyanúgy az édesanyjukkal is.
16 évig éltek együtt, egy családként Papadimitriu Athinával. Hogy emlékszik vissza azokra az évekre?
Nagyon szerettük ezt a négyes „bandát”, ezt a családot, ezért is volt borzasztóan keserű, ami történt. Annyira természetesnek tűnt minden, jöttek a gyerekek, alapvetően megfeleltünk egymásnak, talán ez adta a boldogságunk alapját. Athina egy hihetetlen lobbanékony, mediterrán asszony, aki mindig egy kicsit sok a külvilág számára. Épp a múltkor beszélgettünk, hogy a 16 év alatt, mi hányszor veszekedtünk. Háromig jutottunk. Vagy négyig. A lobbanékonysága ellenére… Nagyon váratlan dolog volt akkor, ami történt, az, hogy ő iszonyúan beleszeretett valakibe.
Egy 44 éves nőnek az élete megoldatlan dolog, jönnek a kérdések: vagyok-e még valaki, érek-e még valamit. És pont ekkor jött egy olyan szerelem, amiről az első perctől azt mondta, hogy a legnagyobb ellenségének sem kívánja, hogy azt megélje. És a mai napig is azt mondja, pedig már vége van annak a kapcsolatnak. De hát ez akkor egy óriási katarzis volt mind a kettőnk számára. Ő kiszolgáltatottnak érezte magát saját maga előtt, hogy nem tud mást csinálni, neki el kell menni. Ezt persze nagyon nehéz volt megélni, megvoltak a saját stációi, először feldolgozhatatlannak tűnt, aztán változott. Rettentően családcentrikus vagyok, ám a család fogalma, ami nekem egy organikus lény volt, abban a percben meghalt, és tudtam, soha nem lehet már feltámasztani. Ezt volt a legnehezebb elviselni. A lányok velem maradtak, és nem számoltam azzal, hogy ők mennyire klasszul viselkednek majd. És ettől elkezdett működni egy másfajta családi élet. Persze nem ugyanúgy, de hasonlóan. És nagyon nagy boldogság volt látni felnőni, és nővé válni őket.
Koós Olga barátnőm azt mondta, az életben a rossz is lehet, hogy valamire jó lesz. És nem tévedett, mert utána volt egy olyan hat éves kapcsolatom, ami ha nem lett volna, akkor én kevesebbet kaptam volna az élettől. És Athinával is megmaradt a jó kapcsolat, a barátság, mind a mai napig. Ha kell, segítjük egymást, ami pedig a lányokkal kapcsolatos, azt mindig megbeszéljük. Éppen ezért különleges kötelék működik közöttünk, és szerintem ez így van jól.
Miért nem próbálták meg még egyszer?
Ezen korábban én is gondolkodtam, majd elolvastam Popper Péter, Ne menj a romok közé című könyvét. Ez erről szól. A párkapcsolatok felújításának lehetetlenségéről. Nagyon kevés olyan kapcsolat van, ami ha szétment, újra össze lehet rakni. Mindig van ugyanis egy ok, amit ha nem sikerül eltüntetni, megoldani, akkor ugyanoda jut vissza minden. Borzasztóan nehéz tudomásul venni, de a Péternek igaza volt, nem hiába volt remek pszichológus. Még meg is kérdeztem tőle, nem lehet-e, hogy tévedett? De ő csak nevetett: bizonyítsd be nekem az ellenkezőjét, mondta.
Ezek szerint nem sikerült. Ugyanakkor több helyütt is azt nyilatkozta, hogy rengeteget köszönhet a nőknek, a kapcsolatainak.
Minden kapcsolatban a harmóniára vágytam. Ami egy idő után lehet, hogy unalmas dolog, mert kell, hogy történjen valami, kell, hogy felfrissüljön a kapcsolat, a szerelem, az egymás iránti vonzalom, az egymás iránti érdekesség vágya. Kell, hogy néha szikrákat adjunk ki. Mégis, ha lehet, ne túl gyakran… Szerencsém volt a nőkkel, mert olyan partnereim, szerelmeim voltak, akikben megtaláltam azt a szépséget, amit kerestem. Azt a sok boldogságot, amire vágytam. Soha nem voltam egy nagy hajtós, mondhatni monogám pasi voltam, és már az is maradok. Azok a kapcsolatok, amelyekben éltem, és mindegyikben több évig éltem, bár a maguk katarzisával véget értek, de rengeteg csodálatos érzést, és élményt hagytak bennem. Nincs olyan, hogy ha meglátjuk egymást, átmegyünk az utca túloldalára. Ma is felhívjuk egymást, és jól esik a beszélgetés, szeretjük egymást azon a szinten, ahol vagyunk. És ezért boldog vagyok, és hálás a sorsnak. És nagyon nagy köszönettel tartozom a hölgyeknek. Nemrég éppen azon gondolkodtam, mennyi volt az a leghosszabb idő, amikor partner nélkül éltem. Talán egy-két hónap. Mindig volt mellettem valaki. Igen, fontos, hogy mindig legyen mellettem valaki.
Mégis egyedül él Szombathelyen…
Talán a korommal jár, hogy az utóbbi hat-hét évben egyre jobban érzem magam egyedül. Vágyom a csöndre, a nyugalomra, magányra. Ugyanakkor arra is, hogy szünnapomon felüljek a vonatra, és felutazzam a Kedvesemhez. Ezért persze rém nagy árat fizet az ember, a távolság nem tesz jót egy kapcsolatnak sem. De ezt fel kell dolgoznunk. Érzelmileg is. Ezek azok a bizonyos serpenyők, amiket mindkét oldalról meg kell rakni, hogy működhessen a dolog. Van, hogy könnyebb, van, hogy nehezebb. Nyolc éve vagyunk együtt. Őt a munkája Pestre köti, ahogy engem az enyém Szombathelyre. És szerencsére, vagy szerencsétlenségemre, ezt a munkát életem végéig csinálni fogom. Egyrészt tehetek mást, nem lehet abbahagyni, hisz a 80 éves szerepeket is el kell játszania valakinek, másrészt a horibilis 72 ezer forintos nyugdíjamból nem tudnék megélni. Mostanra pedig már más akusztikája is van a vidéki létnek, mert fel kell készülnöm az öregkorra.
Az öregkorra? Pedig a hölgyek szerint sármosabb, mint valaha…
Mindig felkapom a fejem, ha a hölgyek megjegyzik, hogy milyen jól nézek ki. És az elmúlt tíz évben ez gyakran előfordult. De mostanában, ha tudnák, hogy ez a dolog azért nem annyira egyszerű… Épp a minap viccelődtem egy barátommal, hogy amikor felkelek, még reggeli előtt beveszem a gyomorsav csökkentő gyógyszeremet, reggeli után a vérnyomáscsökkentőt, meg a koleszterincsökkentőt. Aztán, hogy lássak is valamit, jöhet a kontaktlencse, tulajdonképpen, még el sem kezdődött a napom, de én már összeraktam magam. És akkor még ne is beszéljünk a többiről. Naponta meg kéne mérni a vérnyomásomat, mert a doktornő azt mondta, de én utálom, nem mérem. Szóval naponta összetákolom magam, s a végén úgy érzem magam, mint egy robot. Mostanában gerinctornára is járok, mert kicsit megkoptak a csigolyáim, néha becsípődnek, és az bizony roppant kellemetlen. Hiába, romlik az ember. Hatvanhat év, az hatvanhat év. És ez egy undorító szám. Ahogy a 67 is, a hetvenről nem is beszélve.
Habár, abszolút nem érzem magam öregnek, azért megváltoztat néhány dolgot. Nehezebben megy a szövegtanulás, már nem ül bele magától a fülembe a sok passzus. A lányaim is felnőttek. Egy ideje az foglalkoztat már, hogy az elkövetkezendő húsz évet még munkában, tehát fizikailag és mentálisan is jól eltöltsem. Ennyi a tervem. Maradjon meg az az izgalom, ami miatt érdemes reggel elindulni, akár próbára, akár előadásra. Vagy az uszodába, hogy le tudom-e úszni, amit elterveztem. Egy barátom, aki hetven fölött van, azt mondta: ha nem érzed a késztetést, hogy kettesével ugrálj felfelé a lépcsőn, akkor már elkezdtél öregedni. Nem is biztos, hogy felmész kettesével, csak a késztetés kell, hogy meglegyen. Mert ha már azt sem érzed, akkor baj van.
És érzi még?
Hogyne, érzem én! Van egy 83 éves uszodatársam, egy úr, akinek kockás a hasa, reggelente lejön, leússza a maga 1200 méterét, majd a rajtkőnél ugrik ki a medencéből. Amikor ezt megláttam, azt mondtam, hogy ő az etalon, ezt akkor nekem is így kell csinálni. Erre kell készülnöm 83 éves koromig. Ilyen apró kis feladatokat adok magamnak, és ezek fiatalon tartanak.
