Úgy kellett ez a buli Szombathelynek, mint egy falat remény

A Ferences kerti szombati happening az egyik legjobb dolog, ami történt mostanában errefelé.

Budapesti migránsként a hétvégén visszamásztam a megye határkerítésén, hogy meglátogassam jóapámat. Születésnapja volt az öregnek, muszáj volt töltenem neki egy kis pinot noirt. Az ölelgetéseket követően, ahogy az elmúlt másfél évtizedben bármelyik szombathelyi vizitem alkalmával, most is beiktattam a szokásos rituálémat: szisszentek egy dobozos lágert (tudom, borra sör: gyönyör), bedugok a fülbe valami nagyon aktuális elektronikát , és séta a KISZ-lakótelepről a belvárba. Körülnézni, mi van, lett-e valami. Hogy merre csobogsz, Perint, kispatak.

Annyira kiestem a pikszisbü, hogy először nem is realizáltam, épp a Bloomsdaybe futok majd telibe, az örökös kultúrünnepbe, ami közvetve azt a regényt ünnepli, amit a szombathelyiek 99,9 százaléka sosem olvasott. Mindig is fura flexnek tartottam ezt a hagyományt, de annyi hozadéka legalább volt, hogy bemozdította kicsit a halódó várost.

Aztán ezen a pénteki napon régi ismerősök közölték, hogy találkozunk szombaton, mert lesz egy szabadtéri buli a Ferences kertben. Mondom jó, persze, ki zenél, DJ James Joyce Junior? Hát nem ő, cserébe amit ott láttam, az a remény fényes alagútjának kiszélesítésének tűnt, a csákány pedig egy új nemzedék kezében hasogatta a bepállott szombathelyi kultúratmoszférát.

Unger András

Délutántól este tízig nem rádióbarát house és egyéb izgi klubzenék pakolták tele a levegőt elektromossággal a Napközi nevű kezdemény jóvoltából, a jelenlévő fejeket pedig szerotoninnal. A fejek tulajdonosai pedig lelkesen táncoltak vagy csak figyelgettek érdeklődően, ott, ahonnan az utolsó emlékem az, hogy a lovasíjász csávó vágtában nyilazgat céltáblákra.

Sokaknak ez egy fasza kis bulinak tűnt, nekem áttörő dolognak. Mégpedig azért, mert én pont amiatt menekültem el a városból a 2000-es évek végén, mert úgy tűnt, vége a dalnak. A dalnak, amit azok az alpokaljai, érdeklődő gondolkodású fiatal felnőttek hallgattak, akik kicsit többre vágytak a hétvégi csücsőrítős parasztdiszkónál. Akik Bécs Tilos Rádióján, a kristálytisztán befogható FM4-en nőttek fel. A dal azért ért véget, mert lassan kikoptak a teltházas underground mókák, aztán bezárt a közösségformáló Irokéz Galéria, aztán elbúcsúzott Vida Gabi is, aki az utolsó energiacellájáig harcolt egy menő Szombathelyért.

Másfél évtizede nem csak a szüleim négy csillogó szeméért mászkálok ide vissza. De titkon azért is, mert szeretném látni, hogy valaki végre belebassza a kavicsot az unalmas pocsolyába, és kezd valamit ezzel a partikulturális értelemben is jobb sorsra érdemes várossal, ahol nem csak az újépítésű lelketlen falanszterek épülnek, de valami lélekkel teli is. Szóval: nyomjátok, srácok, ahogy a csövön kifér!

Unger András
Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt , vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Vélemény