Péntek este, Weöres Sándor Színház. A vendég két szombathelyi: egyikőjük a költő, akiről a házat is elnevezték. Ő a színpad legszélén, macskájával az ölében várta a kezdést, körülötte angyalok, a vadgesztenyefákról trécseltek. És Fekete Ernő, a Katona József Színház fiatal művésze, szintén Szombathelyről indult, és akihez nem egyszer volt már szerencsénk helyi színpadokon is. - Weöres és Fekete: a „Mennyekbe vágtató prolibusz”. A produkció egyébként – hogy információt is közöljünk - a Katona József Színház Sufnijában készült, egy éve volt a premier, és nagy szerencsénk, hogy mi is láthattuk.
Először nem találtam a helyem
Az első két versnél megijedtem. Utcáról, a péntek délutáni nyüzsgésből beesve a sötétbe, egy karfátlan székbe huppanva a tömény verssorok egyszerűen elszálltak mellettem. Fészkelődtem, nem találtam a helyem. Aztán billent a kocka, ahogy Fekete beleolvadt Sanyi bácsiba, Ciriri, oldódtam vele én is. A színész fokozatosan vitt bele a játékba, lazított a kereteken, rajtam is. Azon kaptam magam, lubickolok a szó-orgiában. Szó sem volt komoly arcú, merev derékkal verselő előadóművészesdiről. Más szertartás zajlott.
A szürke hétköznapokban megérezni a csodát
A színpadi tér meglehetősen hétköznapi, egy szűkre szabott szobabelső, a sezlon fölött falvédő, előtte ahogy kell, rongyszőnyeg hever, a falon éteri álomkép, egy kis futóvirág, sámli és villanykörte. Közönséges tárgyak - a későbbi csoda kellékei. Mert semmi sem az, aminek látszik – erre tanított Weöres és Fekete.
A színész egyik versből a másikba vedlett, alsónadrágban, máskor zakósan, ágyba bújva, stokin vagy fal mellett szorongva, ezer színben mondta, mondta, nem verselte az éteri sorokat. Hallgatta a költőt, és táltos paripáján közénk repítette. Mint egy mantra-folyam, olyanok voltak Weöres sorai. Ahogy az öreg, vékonyka hangján, a magnószalagon citálta sorait, szinte énekelt, úgy mondta Fekete is, maga elé, magába, de nem magányosan, nőről-férfiről, önmagáról, mindnyájunkról a magáét. Könnyedén ugrált át a súlyosabbtól a gyerekmondókaként ismertté vált asszociációs láncokra. – Közben pedig dramatizált. Rongyszőnyegként szőtte egymásba a hosszabb és rövidebb, ismertebb és kevésbé ismert sorokat, szám szerint vagy harminc verset.
A prolibuszra, aztán az étterembe vágtattunk
Utolsó képként a mennyekbe vágtató prolibuszba is beszálltunk, felültünk a paripám csodaszép pejkóra, aztán irány a fény. Közben – játék ez vagy nem? – szólt a Bóbita mindenki fejébe beépült dallama. Sötét lett, a káprázatnak vége, Sanyi bácsi összecsomagolta a macskáját és rongyszőnyegét, kisétált a hűvös kora tavaszi éjszakába.
Mi is szedtük a sátorfánkat, az étteremben teázva elnéztük, miként nyüzsög a szombathelyi színházi hangyaboly. Péntek este volt, két párhuzamos próba is zajlott, a Kabaréé és a Pygmalioné. Aki épp nem volt jelenetben, az ott teázott-vacsorázott-beszélgetett.
