Nekünk Mohács(i) kell, mondom én, mert Mohácsi János egyike a kortárs magyar színház izgalmas alakjainak. Legendásan hosszú rendezéseiért egykor Kaposvárig (majd Pécsig) kellett zarándokolni. Azonban ez már a második szezon Szombathelyen, hogy bérletben is hozzájuthatunk.

Öccsével, Mohácsi Istvánnal gyakran ketten írják (át vagy meg) darabjaikat. „Színpadra vitték már a cigányok történetét (Csak egy szög), előadást csináltak az Auschwitzot közönnyel szemlélő katolikus egyházról (A helytartó), és megmutatták a vörös bőrruhás szexi Hruscsov előtt meghunyászkodó Kádárt, a Holdra szálló Nagy Imrével egyetemben (56/06 őrült lelkek vert hadak). Gulagról is meséltek, az Egyszer élünk-ben.”

Galéria: Földöntúli találkozás

Ha klasszikus kerül az útjukba, azt sem kímélik, a legszentebb szövegeket is kíméletlenül profanizálják, fanyar humorral szövik át, és újragyúrják a bemerevedett és elfásult drámai szálakat. A szombathelyi Szenivánéji álom - ennek a Mohácsi-vonalnak egy felettébb üdítő, POSZT-gyanús színfoltja.

Az eső felvonásban egyik ámulatból esem a másikba: nem készítettem fel magam az áradó pimaszságra. A Szentivánéji álommal, mármint a darabbal úgy voltam, mint a cukrászdában egy krémessel: jó-jó, habos és édes, de régről ismerős, nem kaland. Volt szerencsém anno a legendás Bárkás átirathoz is, úgyhogy a modern vonal is megvolt. (Jó régen lehetett, akkoriban Szabó Győzőt még névről se ismertük, de a kép rögzült, ahogy egy karakteres fiatal srác karnyújtásnyira a nézőktől akrobatikus ügyességgel tornázik. Tetszett a figura, Győző (na jó, Nyerő) volt.)

Galéria: Különben dühbe jövünk

A nyitó színpadkép nagyon erős, a fejemben másnap is fel-felbukik a napi ügyek között. A kékes-félhomály, amelyben átvonulnak az arctalan lelkek, húzzák a terhüket, életük fonalát. A kíséret, a cselló zúgása fölött monoton váltakozó két hang kiemel a valóságból. (Külön elismerés jár a darab vizuális megjelenéséért Khell Zsoltnak és a jelmeztervező Remete Krisztinának is.)

A háttérben, esőben fent és lent muzsikáló zenekar, a hangszerekkel egy jól megkomponált kortárs szoborcsoport benyomását kelti. Zörejek és a csellóhang észrevétlenül aláfestenek, szerves részei a játéknak, Szabó Győző egyéni dalbetétjét meg most nem lövöm le…

Galéria: Hős vitéz

Gumicsizmában, esőkabátban járnak az athéni lelkek, mert amióta Titánia meg Oberon szerelmi csatája dúl, azóta a földön elromlott az időjárás. Folyton esik, hol szemerkél, hol a nyakukba ömlik a tündér-istenek fájdalma. Ennyit a szomorúságról, mert ha esik is ebben az álombéli éjszakában, Athénben élni és szeretni akarnak az emberek.

A színészek magukból is poént csinálnak

Mohácsi Szentivánéji álma nem egy nagykosztümös Shakespeare-remake, nyoma sincs a sokunkban rögzült Arany János fordításnak, a színpadi szövegek csak nyomokban tartalmazzák az eredeti monológokat, ellenben a kapott anyag mulatságos, mai és kellően frivol. Ráadásul a színészek magukból is rendre poént csinálnak. Látszatra úgy tűnik, ők maguk is alakították a szöveget, rájuk szabták a poénokat is. Szegény Csonka Szilvi rendre megkapja a célzásokat a termetére, Szabó Győző pocakját sem kímélik.

A két Mohácsi a WSSZ színészeit a legjobb formába hozta. Zayzon Zsolttal (Lysander), Csonka Szilviával (Hermia), Märcz Fruzsinával (Heléna) is maximálisan együtt mozgunk. Persze kiemelni is kár, annyira jó alakításokat látok, még az általában laposabbnak tűnő „fiatal és szerelmes” karakterek is izgalmas személyiséggé válnak.

Szabó Győző ismét révbe ért, pár előadás, kicsit még lazul, de nálánál jobb és szerethetőbb szamárcsődört, ripacs hintáslegényt elképzelni sem tudnék. Bajomi Nagy György Puckja és Mertz Tibor párosa élmény, imádni való Vlahovics Edit zizis Titániája is.

Galéria: Ha az Istennek jó, nekünk is jó

A mellékszálról, a pancser ripacsokból álló műkedvelőkről se feledkezzünk meg ők a „színház a színházban”, Szerémi Zoltánnal, Szabó Győzővel, Krisztiánnal, Avass Attilával, Kelemen Zoltánnal.

Az előadás az előadásban szintén üde perceket hoz, tizenegy táján (egy füstriasztás miatt ráadásul a főpróbán a második felvonás is csúszik) hosszúra nyúlik a játék, kiszemezgetnék ezt meg azt, de akkor meg hová tűnne Mohácsi védjegye: a legendás darab-hosszúság.

A tavalyi szekrényes bohózattal különösebb nem volt bajom, jóra értékeltem. Igazán mély nyomokat nem hagyott. Ez a mostani szombathelyi Mohácsi-rendezés engem eltalált. Ez van:) Megint csak azon kapom magam, mint a darab félmellű(?) Amazon-királynője, tátott szájjal bámulok, és újra csak megfőzött magának a színház.