Mindez persze szóról szóra csak a program végén fogalmazódott meg, amikor a házigazda, Burkon László mindkettejüknek feltette ezirányú kérdését. A válasz – ha nem is így, kimondva – azért ott „lengett” mindvégig a beszélgetés során.
Mindketten a hetvenes évek elején léptek a sportpályára. Kicsit persze máshol és máshogyan. Bodor Ferenc például sorkatonai szolgálata idején nem kapott helyet a focicsapatban, ezért kitalálta, hogy rádión, amúgy a nagy példakép, Szepesi György módjára közvetíti a mérkőzést. Így debütált, mint sportújságíró, aztán csakhamar a Vas Népe sportrovatában találta magát. Kereki Zoltán szülőhelyén, Kőszegen kezdett focizni, ott, ahol az Aranycsapat egyik tagja, Lóránt Gyula is, s bár nem ugyanazt a mezt viselte, mint a neves előd, a nyomdokaiba szeretett volna lépni, s csakhamar léphetett is.
Bodor Ferenc amúgy mindvégig – egészen a beszélgetés időpontjáig – a megyei lap sportrovatát erősítette (csaknem három évtizedig vezető beosztásban) –, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy vidékiként huszonöt esztendeig választott alelnöke legyen a Magyar Sportújságírók Szövetségének, hogy vidéki sportújságíróként egyedüliként két olimpiára – Barcelona és Atlanta – is akkreditálják, hogy nyolc sportkönyvet írjon és jelentessen meg, hogy megkapja a szakma két legrangosabb kitüntetését, az Aranytollat és a Feleki-díjat, s hogy mindeközben még a Vas Megyei Sportmúzeum létrehozásán is fáradozzon.
Kereki Zoltán pedig – túl azon, hogy pályafutása során előbb a Körmend, majd a Szombathelyi Haladás, aztán a Zalaegerszegi TE csapatában bizonyított –, azzal is büszkélkedhet, hogy a szombathelyi csapat története során eddig ő az, aki a legtöbbször, harmincegyszer ölthette magára a labdarúgó válogatott címeres mezét (összesen 37-szeres válogatott), hogy az 1978-as argentínai világbajnokságon a válogatott csapatkapitánya volt, hogy 1976-ban az év labdarúgójának választották, s hogy nem véletlenül ma is ott van a pályán a ZTE utánpótlás igazgatójaként. S még egy kitüntető címmel is büszkélkedhet, a gyermekfutball választott nagykövete. (Az idősebb futballszurkolók közül vele kapcsolatban talán arra emlékeznek a legtöbben, hogy az 1977-ben a szovjetek ellen a Népstadionban lejátszott, 2-1-es hazai győzelemmel végződött mérkőzésen ő volt a nyertes gól szerzője.)
Szóval mindketten alulról indulva érték el igen jelentős szakmai sikereiket, miközben mindvégig a pályán maradtak – ez volt egyébként az est vezérgondolata. S bár manapság már talán ritka kivételnek számítanak, igazán azzal mutatnak példát, hogy megmaradtak szerény, őszinte, közvetlen, derűs munkatársnak, sportbarátnak, ismerősnek, aki nem csak visszaköszön, hanem ha teheti, előre köszön az utcán szembe jövőnek.
Élményekben persze mindketten bővelkednek, s ezek egy részét meg is osztották az est közönségével. Bodor Ferenc például elmesélte: könnyeivel küszködött, amikor a spanyol csapatokban szerepelt magyar focisták képeit megnézhette a hírességek arcképcsarnokában Barcelonában. (Persze megemlegette barátságát a példaképpel, Szepesi Györggyel is.) Kereki Zoltán a nagy pillanatok között azt hozta szóba, amikor Lóránt Gyulával kezet foghatott. S bár nem nevezhető hasonló nagy pillanatnak, azért megható befejezése volt az estnek, amikor a közönség soraiból sokan kezet ráztak a két sporttárssal, s gratuláltak sikereikhez, az életükhöz.
S ha már Barcelona, a Kereki Zoltánhoz hasonlóan kőszegi gyökerekkel rendelkező, az esten közreműködő, ráadásul a könyvtári körülmények között is igen élvezetes zenét játszó Ocho Macho zenekar egyik számának refrénjében is a spanyol város neve szerepelt.
