Szombat van. Az idő kellemes, nem túl meleg, de nem is túl hideg. Simogat a szellő. Még a mosoly is kiül az emberek arcára.
Bevásárlásra indulunk az egyik szupermarketbe. Semmi gond. Nem tűnt fel egyikünknek sem,hogy már egy hete nem láttunk " közeget " az utcán. Az csak Amerikában feltűnő. Ott törődnek az " adófizetők " a saját pénzükkel. Meg azzal is, hogy mire fordítja " Állam Bácsi ".
Minket nem érdekel. Meg van,ami hiányzott a háztartásból, tele van az autó.Végre! Indulhatunk haza. Kitolatunk, elindulunk. Kifordulnánk, de nem megy. Egy nagy és szép, lesötétített ablakú kisbusz, a hátán a " sógorék" rendszámával megáll és
nem akar tovább haladni. Nem hosszában áll. Keresztben. Ahogy menő manapság. Dudálunk. Ők mutogatnak. Nekünk. Nem szépeket, hanem csak úgy. Nemzetközi jelzéseket.
Átvillant az agyunkon:ez már biztos az EU ! Nem. Nem az. Barátunk megunja, mi nem találjuk a hátramenetet, mert idegesek vagyunk. Kikerüljük és a másik kijárat felé igyekszünk. A " sógornak " ez nem fekszik. Átvág a parkolón és leszorít bennünk balra. Fékcsikorgás,aztán utánna. De minek? Elkanyarodik és beáll egy másik áruház parkolójába. Majd vigyorogva kiszáll belőle maga a " sógor ". Talán harminc ha van. Győzött. Imádja magát, tisztán látszik az arcán.
Mi fogcsikorgatva haza megyünk és elmélázunk: ... Hát már itthon sem vagyunk itthon ?! Nem kell ide világháború. Elfoglaltak minket. Az országot. Ami a miénk ( volt ).A "közeg " szabadnapos. Most sűrűn gondolunk rá,de nem tudjuk merre van. Azt sem,hogy van-e egyáltalán. Szerintünk nincs. Csak jó kis fizetése. A mi pénzünkből. Szolgál is és véd is minket. Mi megfizetjük.
Egy hete nem láttuk Őket...
Östör László
leslieboy_KUKAC_freemail_PONT_hu
