Kelemen Zoltán színművész egy újabb szemelvényt emelt ki Szombathely történetéből, az alábbiakban pedig az ő írását közöljük:
A TÁRGYAK LELKE
- Varga Ferenc szíjgyártó és bőröndös bőröndje –
Írta: Kelemen Zoltán
/Köszönöm Feiszt Györgynek a segítségét!/
A tárgyak lelkisége, a meglétük sorsunkra gyakorolt hatásai már időtlen idők óta megihletik az emberiség fantáziáját. A téma számos irodalmi alkotás központi témája.
Babits Mihály így ír erről Sunt Lacrime Rerum című versében:
„Van a tárgyaknak könnyük.
Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen.,
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.”
A tárgyak tisztelete, „lelke” fontos szegmense a különböző vallások liturgiáinak is, sokak szerint a hívők a tárgyak világán keresztül kaphatnak elérést Istenhez.
„A fa, a kő, a víz, a pohár, a szék, a toll, a ruha, minden tárgy, amivel egyszer vonatkozásban állhatunk, csendesen viseli magán életünket, roskadva hordja múltunkat, jelenünket, vagy jövőnket s ha bámuljuk őket, magunkat bámuljuk bennük.”
A tárgyaknak szimbolikus jelentésük lehet, gyakran kapcsolódnak hozzájuk sorsfordítóan tragikus, vagy éppen ellenkezőleg, boldogságot megalapozó események. Az emlékezet némán beszédes rekvizitumai. „Csak fel kell törni kérges héjukat és megtaláljuk bennük a fogalmakat, mint a dióban (a dió) gazdag és zsíros belét.”
Posztmodern világunkban talán alábecsüljük ennek jelentőségét, átalakult a tárgyakhoz, ezen keresztül az emlékezethez (és az ebből származó következtetésekhez) való viszonyulásunk. A kortárs ukrán író Szergej Geraszimov a Harkivi napló-ban így elmélkedik erről: „A modern világban a legtöbb holmi, ami körbevesz bennünket, eldobható. Még éppen csak megszületett a lélek a fából, vasból vagy szövetből készült testükben, és már ki is dobjuk őket, hogy újat vegyünk helyettük. Az új dolgok pedig kemények, sterilek, nem ismernek könyörületet.”
Hogy miért filozofálok ezen?
Történt egy szép napon, hogy munkahelyemen, a Weöres Sándor Színházban Baranyai István díszítő kollégám egy láthatóan minimum 70-80 éves, sokat látott, de ennek ellenére még mindig masszív állapotban lévő bőröndöt mutatott nekem. Egy hölgy adta oda a kollégának, hogy hozza be kelléknek a színházba, de előtte mindenképpen mutassa meg Kelemen művész úrnak. István eleget tett a hölgy megtisztelő kérésének. Felnyitottuk a nagy ruhaszállító alkalmatosságot és a gyártó, esetleg kereskedő (vagy mindkettő) cégbilétáját találtuk benne: „Varga bőröndös-Szombathely, Király u. 3.”
Úgy éreztem utána kell mennem ennek a témának, a felirat alapján.
A Varga név, Varga Ferenc szíjgyártó és bőröndös mestert takarja, ki Szombathely egyik legnagyobb szaktekintélye volt ezen a területen a 20. század első felétől, egészen az 1960-as évek elejéig.
Írásos emléket a mesterről először 1928 szeptemberéből találtam, ekkor sikerrel vett részt -többek között Heckenast János aranyozó, János Lajos arany- és ezüstvésnök, Vass Andor aranyműves, Holländer Adolf bélyegzőgyáros, Horváth Károly műhangszer készítő, Metzker István hegedűkészítő, Riedl Rezső hangszergyáros, Szendrey József hegedűkészítő, Weber Ferenc szíjgyártó társaságában - a Vasmegyei Gazdasági Egyesület fennállásának ötvenedik évfordulója és a Szombathelyi Ipartestület székházának felavatása alkalmából rendezett szombathelyi országos mezőgazdasági és ipari kiállításon és vásáron. Az esemény legfontosabb célkitűzése a figyelem ráirányítása - főleg a helyi – kézművesek és iparosok tevékenységére, termékeikre, helyzetükre, valamint a helyi és térségi támogatások ösztönzése volt. Az akkori szombathelyi közéletben, ez rendkívül jelentős rendezvénynek számított. Ujvári Ede alpolgármester, 1930-tól a város polgármestere a kiállítást a mezőgazdasági és ipari termelés, érvényesülés egyik leghatalmasabb eszközének tartotta.
Varga Ferenc az Iparkamara illetékes szekciójának elnöke által kinevezett ipartestületi tag volt. Ezt egy 1940-es leírásból tudtam meg. A szekció – melybe szíjgyártók, bőröndösök és nyergesek, tímárok, nyomdászok, cipészek és csizmadiák, kozmetikai iparosok, fényképészek és fényképnagyítók, valamint fodrászok tartoztak - elnöke Kovács István cipészmester volt.
1943 és 1945 között az Iparkamara miniszteri biztosa által kinevezett mestervizsgáló bizottsági tagja volt Varga, az egyetlen biztos által kinevezett a szíjgyártók és bőröndösök között. Ebből különböző következtetéseket vonhatunk le. Egyrészt, hogy elismert volt főszereplőnk a szakterületén, másrészt azt, - az akkori zsidótörvények miatt zsidó származású személy nem valószínű, hogy kaphatott volna bármilyen miniszteri biztosi kinevezést - hogy Varga feltehetően nem izraelita vallású volt, ez szerepet játszhatott abban, hogy végig a szakmáját gyakorolva élhette túl a borzalmas 2. világháború nehéz éveit. (Nagy valószínűség szerint szociáldemokrata sem volt, ugyanis az ipartestület által delegált mestervizsgálót Hammerscmidt János szíjgyártót, szociáldemokrata társaival, többek között Zsiray Lajos tetőfedővel, Rózsa János nyomdásszal, Vinkovics József kőművessel egyetemben deportálták a nyilasok 1944-ben.)
1947-ben hősünk már divatáruval is kereskedett. Gyakran hirdetett a Vasmegye újság hasábjain:
„Iskolai hátas- és aktatáskák Varga bőröndösnél a legolcsóbban és legnagyobb választékban.”
„Vásárló közönség figyelmébe! Férfi- és női balon kabátok és esőkabátok, fehér neműek, kötöttáruk, iskolai hátas- és aktatáskák, bőröndök, futball-labdák, dresszek, hozzátartozó cikkek; Varga bőröndös és divatárusnál. Szép választékban és szolid árban!”
1948-ból elsősorban az üzlet árleszállításairól tudunk. 1949 december 5-én a kereskedés a Király utcából a Kőszegi utca 10. szám alá (ma banképület) költözött. Ennek okairól ma már csak találgatni lehet. Elképzelhető, hogy ebben szerepet játszhatott az 1948-49-es álllamosítási és kisajátítási hullám, de ugyanúgy üzleti megfontolásból is történhetett.
1958-ban Varga a Vas Népe hasábjain már egy 4 méteres üzleti szekrényt hirdetett eladásra a Beloiannisz utca 18. szám alatt található üzletéből. (A Kőszegi utcát 1950 után a görög forradalmárról nevezték el, 1966-ban kapta vissza korábbi, most is használatos nevét.) Ezek szerint néhány év után a bőröndösnek ismét költöznie kellett. A 18-as szám jelenleg az 1973-ban átadott, Mátis Lajos által tervezett Savaria Mozi térsége. Az 50-es években itt szerény, földszintes házak (és néhányukban kereskedések) álltak. A költözés az impozánsabb 10-es számú épületből feltételezhetően kényszerű lehetett, talán konkrét hatalmi kényszerítés által, de az is lehet, hogy az akkor új lendületet kapó szocialista nagyipar olcsó, de silányabb minőségű dömpingárucikkeinek köszönhető keresletcsökkenés következtében már az üzlet sem ment úgy, mint a korábbi évtizedekben. (Erre utalhat az üzleti szekrény értékesítési szándéka.)
Az eladás nem volt sikeres, olyannyira nem, hogy 1960-ban Varga ismét kísérletet tett erre a megyei lapban.
A területet a 60-as évek közepén szanálásra ítélték, majd az itt álló épületeket az évtized végére lebontották – köztük a 18-as számút is – hogy helyükön felépülhessen a város új, akkor 560 főt befogadni képes filmszínháza.
Itt a 20. század zűrzavaros történelmének egy fejezete lezárult, - köztük Varga Ferenc szíjgyártó és bőröndös mesteré – hogy egy új vehesse kezdetét.
Egy tárgy, - egy bőrönd bilétával - benne a történelem, a történelem „malmaiban” emberek, sorsok életek.
Elmélkedő nyomozásomat egy költeményemmel zárom:
A MÚLTBÓL ELŐLÉP EGY FÉRFI
A múltból előlép egy férfi,
a kopott bőröndjét nézi,
benne egy megsárgult fénykép,
jegyzet, összegyűrött térkép
melyen nem látszik a jövő,
egykor új terveket szövő
olvashatatlan útirány,
már rég megállt a tudomány,
de ez a bőrönd megmaradt
amíg az idő elszaladt,
benne a térkép már emlék,
mint azok az ódon esték
mikről szóltak a jegyzetek,
talányos, rövid metszetek
a képről ami megsárgult,
melyen valaki elárvult,
s a férfi bőröndjét fogja,
majd múltját patakba dobja.
