Kóbor Tamás, TomPapa osztotta meg velünk az alábbi történetet, bátyja jegyzetei alapján.
Amióta a Soproni Szent Benedek otthon lakója lettem, egyre többször jönnek elő a régi emlékeim. Főleg szülőfalum Csepregről (ami ma már város) és azóta már rég elhunyt szüleimről. Még ma is tisztán hallom anyánk sírástól elcsukló hangját:
Fogjátok szeretni, ha majd megszületik? És fel is nevelitek, ha nekünk már nem lesz elég erőnk rá?
Pontosan tudom, hogy mit válaszoltam, ahogy azt is tudtam (és ezt most is úgy látom) mindez érdemben már nem befolyásolta a döntést.
Anyánk ugyanis ekkor már döntött, vagyis dehogy, csak képes volt megfogni az Isten teremtő, alkotó kezét. Ekkor rájuk bízta, hogy igénylik-e az életet, és mindazt, ami azzal jár. Így született meg a legkisebb testvérünk, kinek születésekor anyám 40, apám 60 éves volt.
A születés azonban nem a szülőszobában kezdődik (csak végződik), odáig eljutni még hosszú és néha bizony meredek az út.
Gonoszkodó megjegyzésekkel, falusi pletykákkal kikövezett út, amelyek hátulról, kert alól érkeznek, azoktól, kik szemből csupa mosoly és kedvesség álarcát öltve nyomulnak.
Ma, amikor karácsony környékén állapotos anyámra gondolok, elolthatatlan vágyat érzek, hogy ennek az útnak egy epizódját felidézzem:
Anyám, hogy állapotáról tájékoztassa orvosát, megjelent a rendelőben. Fiatal lányok hangosan beszélgettek, osztották meg egymás közt bálos élményeiket melyből kitűnt, biz amibe kerültek, ők azt nem szeretnék, hogy……...na meg ki tudja ki az apa stb.
Szinte észrevehetetlenségig sarokba húzódott, a korabéli és idősebb fürkész tekintetek elől. Érezte, hogy halk suttogásuk most is róla és állapotáról szólhatnak.
Izgult, szorongott, sőt félt. Először volt itt hosszú évek óta. Hét éve szült utoljára, 21 éve először, 40. évében jár már. Jó pár álmatlan éjszaka volt mögötte. Először maga sem akarta elhinni, hogy terhes. Ezt már nem várta senki, bár titokban remélte……s azt is, hogy ha mégis egyszer terhes lesz, fiú lesz mikor világra jön… Hisz a legidősebb gyermek a fiú Győrben teológiát tanul, elhivatottsága megkérdőjelezhetetlen, férje (apánk) beteges. Nem is csoda, hisz két világháborút is végigharcolt.
A másik három, a lányok is már rég kinőttek a babakocsiból. Az egyik gimnáziumba, a másik kettő általános iskolába jár. Micsoda sorspróba ez? Már a nyugdíjra, az unokákra kéne gondolni, nem egy újabb babakocsira, pelenkákra, gyermeksírásra Hetek óta hallgatta barátnőjét munkatársai válogatott tanácsait:
Csak nem akarod megszülni? Eszednél vagy? Fel is kell ám tudni nevelni! Tudod, hogy ebben a korban milyen kockázatos?
Azután jött a legtutibb ellenérv: én nem vállalnám. Van erre megoldás… mindenki ezt csinálja ebben a korban…
A váróterem kiürült. Ő volt az utolsó. Mikor szólították a gyomra görcsbe rándult. Legszívesebben elszaladt volna. Félt az orvostól, félt a védőnőtől, félt az emberek kutakodó tekintetétől, de legjobban az őt megszólító „új idők” szavától.
Maga az utolsó? Nincs már más kinn? - kérdezte az orvos rezzenéstelen hangon.
Hányadik hetes… úgy értem, mikor vette észre? Jöhetett volna előbb is… négyszer szült már? - és gépiesen kezdte kitölteni a nyomtatványt. Ráütött egy pecsétet és aláírás gyanánt krixkraxolt valamit, aztán még mindig fel sem nézve átnyújtotta a lapot.
Jövő héten. Akkor van legközelebbi időpont Szombathelyen 8-ra a kórház nőgyógyászatán. Elmehet.
De anyám nem mozdult. Nem nyúlt a papírért, csak ált. Egész testében reszketett. Megszólalni sem bírt, csak két nagy könnycsepp gördült végig az arcán, mire kiszakadt belőle:
De doktor úr! Nem ezt akarom! Én nem ezért jöttem! – Erre már felnézett az orvos.
Szemüvegét levéve bámult anyámra.
Hát? ...Akkor ugyan miért? - kérdezte láthatóan meglepetten.
Én meg szeretném szülni! - nyögte ki. Ekkor már remegett a válla a sírástól.
Az orvos pár pillanatig maga elé nézett, aztán összegyűrte a még mindig kezében lévő beutalót, majd lassan felállt. A két védőnő dermedten nézte hogy most mi lesz. Az orvos kilépett az asztal mögül, anyám elé állt, és halkan csak ennyit mondott:Ne haragudjon - majd gyengéden magához ölelte a már zokogó anyámat.
Én azt gondoltam, hogy maga is … és így folytatta - Ebben a korban már nem szoktak szülni. Nagy bátorság kell ehhez.
Amikor ezeket a sorokat írom, szeretettel gondolok szüleimre, kik fittyet hányva a környezetük viszolygásának, nem törődve a rosszindulatú megjegyzésekkel, pletykákkal vállalták ötödikként kisöcsémet.
Édesapám még kézbe vehette az akkor 23 éves öcsikém első fiát, nevét továbbvivő unokáját, talán mondta magában: - Megérte. Ha isten báránykát ad, ad legelőt is hozzá.
Hogy miért is írtam le ezt nektek? Röviden elmondom.
Miután édesanyám életet adott nekem, kiderült, hogy vészes vérszegénysége van. Abban az időben ez 10 emberből kilencnek végzetes volt.
Rengeteg vérátömlesztésen esett át és öt hónap után meggyógyulva végre először magához ölelhetett.
Az orvosok mondták neki, hogy ha nem vállalta volna az ötödik gyermeket, akkor nem derült volna ez ki, és talán csak pár évet élt volna.
Ez a fiúcska megmentette az életét, anyuka – mondták.
Édesapám 84 évesen, édesanyám 82 évesen pihent meg teremtőjénél. És most ITT vagyok, a 63 éves Öcsike, a TomPapa, és le tudtam írni ezt a történetet. Köszönöm, hogy elolvastátok!
Szombathely. 2018. 12. 06.
TomPapa Kóbor Tamás
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
