Írtunk már a Snowden-botrányról, és cikkünkből alighanem az rajzolódik ki, hogy az NSA, vagyis az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség kőszívű, lelketlen, akár a saját anyjukat is feladó kémekből áll, akik előbb dobnak ki valakit egy repülőből, mint hogy engedjék eljutni a bírósági tárgyalásig (állítólag ilyen el is hangzott egy washingtoni reptéren). Fogtuk is magunkat, és felkerestük az NSA weboldalát, hogy belelessünk a régi fotóikba, amiken egészen meglepő módon nem boncolt idegeneket és lekötözött orosz kémeket látunk, hanem... mutatjuk, hogy miket. Íme, a világ egyik legkomolyabb kormányzati hírszerző ügynökségének kevésbé ismert arca, az ötvenes évektől napjainkig.
Barátságos, szépségversenyző kódfejtők
Kezdjük az Arlington Hall Station alkalmazottaival, akiknek az volt a dolguk, hogy a második világháború alatt titkosított üzeneteket fejtsenek meg - ők láthatók ezen az 50-es évek elején készült felvételen, amint épp szemügyre venni készülnek az NSA új, még épülőfélben lévő komplexumát.
Csapatépítő vállalati bulik itt is nyilván voltak, miért is ne lettek volna, és talán pont egy ilyennek volt része a házi szépségverseny az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Tessék, a legszebb (?) amerikai kémek!
Hé, anyuka! Hé, apuka! Hé, srácok! Hé, mindenki!
- így a szlogen az NSA 1958-as őszi fesztiváljának hirdetésén.
Ez már a hatvanas évek, és a karácsonyi időszak: az ügynökség főhadiszállását a közelgő ünnepek alkalmából így világították ki (a "Noel" szó egy régi, még a 14. században a régi franciából átvett kifejezés a karácsonyra). Hitte volna bárki is, hogy az állam emberei ilyen játékosak és kreatívak?
Istenben bízunk, mindenki mást megfigyelünk
Ő pedig egy operátor Vietnámban, aki épp hallgatózik, hátha elcsíp egy háború folyását megfordító üzenetet. A humorérzék viszont itt is megcsillan:
In God We Trust, All Others We Monitor
- szól a méretes vasajtóra aggatott felirat, vagyis "istenben bízunk, mindenki mást megfigyelünk."
A gép, ami a Moszkva és Washington közötti közvetlen kapcsolatért volt felelős. Minden egyes ebből kibuggyanó papír olyan érzést kelthetett, mint száz ötöslottósorsolás egyszerre!
A Travis Trófeát minden évben kiosztották (kiosztják?) a legjobban teljesítő kódfejtő egységnek. Igaz, az interneteken nem nagyon derül ki, hogy kik voltak a szerencsések, a Wikipedián az 1965 óta kiosztott serleg díjazottjainak rubrikái üresen árválkodnak.
NSA iroda a hatvanas években, cerka a fül mögött:
Az ideális, felhőtlen munkahely?
Csak nem egy szuperszámítógép a hetvenes évekből? Csak de! Egyértelműen a kedvenc képünk, a hamisítatlanul őszinte mosolyokkal, az arcokon a jobb világ ígéretének lelkesítő missziójával. Meg bődületesen sok sikkel, kezdve az áramvonalas koromfekete öltönytől egészen a csodálatosan rikító répanadrágig. Se egy naftalinszagú barna zakó, se egy merevszürke ábrázat, hát ki ne dolgozott volna egy ilyen helyen?
Színek, formák, szagok: szalagos felvevők az NSA-főhadiszálláson, még mindig a diszkós hetvenes években.
Sok, sok, nagyon sok autó madárperspektívából az ügynökség épületénél a nyolcvanas években. Mint egy Nagy, Szerető Család!
Önfeledt, boldog, magas technológiájú beléptetés az NSA épületében.
Régen minden jobb volt!
Ez pedig már a marcona kétezres évek eleje, amikor már mindenből kiveszett a humor, a mosoly, a kikacsintás, de még az oly rokonszeves emberi arcok is a műveleti központból, és maradt ez, az elszomorító, csontszáraz, kortársias túltechnologizáltság. Régen minden jobb volt!
