A kilencvenes évek derekán feltörő, de most - a hajdanán partidrogokra rákapó, és emiatt kirúgott Brian Harvey nélkül - újra összeállt angol boygroupról röviden annyit, hogy ők voltak a rivális Take That katonásabb alternatívái, nyerő baseballsapkákkal, kigyúrva, tetoválva, rap-betétekkel a slágereikben, és többször feloszlottak, majd álltak újra össze. 2010-ben három tagra fogyatkozva ismét erőltetik, ami már sokszor nem ment, mi pedig őszintén azt gondoltuk, hogy a budapesti Café Del Rióba szervezett fellépést majd a vicces kedvűek találják meg maguknak. Nem lett igazunk.
Soktucat szempárban láttuk lobogni az elánt, ment a nyomulás a helyekért, az egykori pattanásos kislányokból kifejlett, mojito-szopogató marketingesek az utolsó talpalatnyi négyzetcentiméterüket is harciasan védték, nehogy lemaradjanak azokról, akikkel kapcsolatban tizenöt éve nedves álmokat szövögettek ( "Outside it's raining but inside it's wet", mondták maguk a fiúk Steam című slágerük záróakkordjaként).
Ezen az estén már nem annyira esett szó kémiáról, és az East 17 harmincöt fölé öregedett tagjainak is csak a mozgásában láttuk a merevedést - ami régen ugrálós koreográfia volt, az ma már csak petyhüdt lépegetés. A csapat fő dalszerzője, Tony Mortimer leginkább azzal volt elfoglalva, hogy fülét fogdosva keresse meg a megfelelő harmóniát, miközben hű gyertyatartói, a dolgos mindennapjaiban tetőfedő vállalkozást működtető John Hendy (aki még mindig kopasz, de már nagyon ráncos) és az olasz focidrukkernek tűnő Terry Coldwell szigorú ábrázattal játszották a mikrofonos robotot. A számok között Coronitát ittak, és törölközőbe törölköztek.
A közönség tömött erdeiben boldogan emelkedtek a karok a House Of Lovera és a Let It Rainre, sikongatásból sem vettek vissza a kilencvenes évekbe ragadtak, és még a koncert záró taktusainál sem hittük el igazán, hogy ide jórészt nem röhögni jöttek az emberek. Az egyik legelvetemültebb még a szalagkordonon is átszabta magát, és a kidobó még oda sem ért, amikor ő már Tony karjaiba omlott, kívül rekedt nőtársai pedig megrázó sikoltásba kezdtek. Elképesztő jelenet a harminc fokos nyári dögrovásban.
Igény van, pedig ez viccnek is rossz
A semmitmondó előadást olyan eurodance-parittyázás követte a dj-pultból (Ice MC, Haddaway, 2 Unlimited, a pontot az i-re a féltéglával kezelt szájú Whigfield megszólalása tette fel), ami már a félplayback koncert előtt is túllépte a prüszkölve visítás határát, de aztán végképp kínossá vált a sok halásznadrág és plázás póló hangulatfestése közepette.
Mert az még ugye érthető, hogy a könnyű pénzért megéri visszakurvulni egyes porosodó popcsillagoknak. De ők legalább a negyvenperces hakni után feltehetőleg nem folytatják ezt, miközben a magyarok tetemes része még akkor is igényt támaszt a kilencvenes dance-nosztalgiára, amikor külföldön már a Chemical Brothers is túlhaladottnak számít. A Zimmer Feri után erről a hazai jelenségről is illene forgatni egy filmet. Szembesítésnek nem lenne utolsó.
