Kész regény...
Építészmérnök akart lenni, csak Állambácsi az orrára koppintott, á-ááá, mutass egy munkásparaszt felmenőt. Nem tudott. Nem lett. Hanem gépészmérnök lett – és bonyolult lélek.
Az élete pedig? Kész regény… Ma már, ha tetszik, közvetve, visszatért a szülői vonalhoz (mindketten gógpedagógusok): 21 hektáros nagymizdói birtokán lovasterápiával is foglalkoznak. Az általa újjáélesztett és kitalált kerek, fekete, busafejű bardigiano pónik (amik persze méretükből kifolyólag inkább kislovak) kitűnően alkalmasak erre.
De sok minden történt még az óbudai szülői ház és a kis, Körmend melletti falu közötti évtizedekben. Nem volt káder, hiába volt tehát diploma a kezében, szakmájában, nem engedték dolgozni – hát a Bányászati Kutatóintézet könyvtárosa lett. Ez a lépcsőfok arra kellett, hogy megtanuljon tájékozódni, mondja. Mert ez a kor erről szól. És leghelyesebb egy lépéssel mindig a világ előtt járni. Ahogy később, a nyolcvanas évek végén ő is tette…
Az internet elődje...
- Az Országos Műszaki Információs Központhoz kerültem. A szocialista tábor számára általában elérhetetlenek voltak a nemzetközi adatbankok, de létezett egy rendszer, az Internet elődje, amin keresztül néhány kutató mégis keresgélhetett bennük. Persze, nem mindenben, de az is nagy szó volt, hogy egyáltalán! Hát én is e között a nyolc-tíz ember között voltam. Először inkább tudományos szakirodalmakat gyűjtöttünk, később, ahogy enyhült a nemzetközi helyzet, már gazdasági információk is elérhetővé váltak. És dolgoztunk a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek.
A különleges pozíció különleges kiváltságokkal járt – bár Hittig Gusztáv sosem volt párttag és nem is politizált. Nem ad az annyi élményt az embernek, mint ha teszi a dolgát, legyint. Ügynöknek beszervezni sem próbálták soha. Ismerték, nemet mondott volna, a munkájára viszont szükségük volt – tehát nem zargatták. Sőt. Amikor a földi halandók számára zárva voltak a határok, ő többhetes, -hónapos tanulmányutakra indulhatott Ausztriába, Németországba, Olaszországba, Angliába, Kanadába… És nézett, és látott, és mindig hazahozott valamit a fejében.
Tévé, rádió, nápolyiüzem, telefongyár...
A nyolcvanas években még kutatóként nyolc éven át képernyőn volt a Magyar Televízióban – a Felkínálom című műsort vezették Pomezsánszky Györggyel (ma a Duna TV alelnöke). ’89-ben aztán lépni kellett a korral: egy beatzenekar keverőpultjával és egy szalagos magnóval George Bush látogatására időzítve a tévében már bevált páros elindította Budapesten az angol nyelvű Radio Bridge-t.
A rendszerváltás idején valamennyi politikai erő igyekezett megszerezni az egyedülálló orgánumot. Nem engedtek. Két év múlva megunták az állandó harcot, és eladták a rádiót – a szintén regényes történetű Postabank vette meg. Neki meg betelt a pohár, ami a politikai helyzetet illeti, és 1996-ban
belső emigrációba vonult
- vagyis kivándorolt, de úgy, hogy valójában ittmaradt.Hittig Gusztávnak aztán volt csomagoló kft-je, nápolyiüzeme, telefongyára… Foglalkozott mindennel, amit
fehér foltnak
látott. Szétnézett külföldön, ez sincs, az sincs otthon, konstatálta, és hazatérve megpróbálta létrehozni azt, amit életképesnek látott. Aztán vagy sikerült, vagy nem.
- Rengeteg dolog nem jött be – mondja -, de tanultam minden egyes fiaskóból. Meggyőződésem, hogy a legrosszabb döntés az, ha egyáltalán nem döntünk, és nem csinálunk semmit. Ha már léptünk, ám rosszul sül el, azt legalább lehet korrigálni. Egyhelyben állni nem szeretek. Inkább tartom magam Abraham Lincoln egyik nagy mondásához:
Lassan haladok - de nem visszafelé...
Kéne egy birtok...
Volt közben Ámerika is. Kétszer fél év,
Gustav Hittig – building contractor
. Építési vállalkozóként tevékenykedett, hazahozott egy különleges technikát, ennek segítségével (a magyarszecsődi hamvasztóház kapcsán) került Vas megyébe. És tetszett neki a hely. Vett Körmenden egy házat, támogatta a helyi TSZ-t, így hamarosan 34 szarvasmarhája is lett. Innentől már nem volt megállás.- Gyerekkorom óta szerettem volna egy birtokot. Nem nagyot, amolyan kezelhetőt. A nagyszüleim még nagybirtokosok voltak. Mindent elvettek tőlük, de nagyapám ezt sosem hánytorgatta fel, pedig utána egy vasáruház raktárosaként tengethette az életét. Különleges öregember volt, az egyik legmeghatározóbb személyiség az életemben. Sokat voltam vele gyerekkoromban, ő tanított meg a toleranciára is, méghozzá úgy, hogy minden évben más egyház rendezvényeire mentünk. Ma a katolikus Károly Király Imaliga világi elnöke vagyok, hívő ember. A dogmákról és az egyházi vezetőkről néha megvan a véleményem, de úgy vélem, komoly gond mégsem lehet ezzel az egésszel, ha kétezer éve működik…
A nagymizdói ház falán, közvetlenül a dísztőr fölött, amit IV. Károly ajándékozott Horthy Miklósnak (amikor még mosolyogva köszöntötték egymást), van egy kép: Hittig Gusztáv kezet csókol II. János Pál pápának. 2004-ben készült, IV. Károly boldoggá avatásán. A díszsorfalat álló magyar huszárok bardigiano háton ültek komoly ábrázattal a Szent Péter téri bazilika előtti téren. Kétmilliárd ember nézte őket a tévéközvetítéseken. Már megvolt a nagymizdói major, a rég áhított birtok, vidáman legelésztek a zömök, fekete, olasz hegyilovak. Addigra már a messziről jött ember újra kitalálta a fajtát.
Bardigiano a koporsó előtt
- Lovagolni is kezdetektől fogva akartam, de nem engedhettük meg magunknak. Negyvenöt éves koromban lett az első lovam, egy kisbéri félvér. Aztán valaki szólt, hogy Csepelen van két különleges ló. Ilyet még nem láttam, menjek, nézzem meg! Gaia és Morena nézett vissza rám, két Olaszországból importált bardigiano kanca. Ma itt legelésznek a birtokon. Vagy egy évvel azután, hogy elhoztam őket, felhívott a korábbi gazdájuk: meghalt az édesapja.
A 102 éves bácsi utolsó kívánsága az volt, hogy ez a két fekete ló vigye ki a temetőbe. Ajjaj, mondtam, az nem fog menni… Egy éve nem dolgoznak, csak legelésznek, mi meg gyönyörködünk bennük. Végül csak muszáj volt visszavitetnem őket. És a két kanca kamionok között gond nélkül elhúzta a koporsót. Na, mondom, ha ilyen hihetetlenül jó fejük és idegrendszerük van, hát komolyabban kezdeni kéne valamit ezzel a fajtával.
Még a saját hazájában is Hittig Gusztáv hozta divatba a bardigianót. Bemutatókat szervezett, betanított állatokat küldött lovas színházakba. Elhitette az olaszokkal (és a magyarokkal is), hogy nincs alkalmasabb hátas terápiás lovagoltatásra, lovastornára, gyereklónak, túralónak. A nagymizdói méneshez már negyven ló tartozik - pontosabban 39, meg Katica, a talán az egész világon egyedülálló szerelemgyerek: egy bardigiano-öszvér. Az állomány egyben génmegőrző, a lovas egyesület pedig hivatalosan fajtafenntartó. Persze a gazda nem ragadt azért le teljesen ennél a fajtánál. Németországban is vannak lovai, nagy méretű, jó papíros, nagykategóriás sportlovak.
IX. Pius pápa rózsafüzére
A nagymizdói major kívül és belül egyformán szép. Kívül olyan, mint egy parkosított kiskastély, a házban pedig csodálatos gyűjteményt halmozódott fel az idők folyamán műkincsekből, antik bútorokból. Hittig Gusztáv szobájában ma már klasszikusnak számító, századfordulós magyar művészek alkotásai lógnak a falakon, köztük Czóbel festménye, a színválós vörös rózsa. Kortársakat nem gyűjt, de van egy felfedezettje, patronáltja: a fiatal grafikus Pállay-Kovács Szilvia Hittig Gusztávnak készült Emberhalász című képe is látható helyen van .
És régiségek, antik tárgyak, amiknek lelkük van: IX. Pius pápa rózsafüzére, csodálatos, régi ezüst kereszt, ami egy passiónak kifaragott kis fakeresztet véd… – meg a többi. Voltak itt felbecsülhetetlen értékű többezer éves egyiptomi emlékek is, ám azokat odaajándékozta a zalaegerszegi Kölcsey Gimnáziumnak.
Megérdemlik
– ennyi az indoklás.- Annak semmi értelme, hogy a dolgokat betegyük egy üvegbúra mögé, és aztán a világtól elzárva csak legyenek, ne nézegesse, ne tapogathassa őket senki. A történelem fontos, és a gyerek úgy tanulja meg leginkább, ha köze lehet hozzá. Fogja csak meg az egyiptomi emlékeket, kopjanak el a kezében az antik római tárgyak, így megy majd át belőlük egy letűnt kor üzenete, aminek mégis köze van a mához, sőt, a jövőhöz is, hiszen megalapozta azt.
A
Jolly Joker
Már-már küldetésszerűen segít mindenben, amit értéknek érez, akkor is, ha legtöbbször még köszönetet sem kap érte. Ő utaztatta ki az athéni paralimpiára az egyetlen magyar lovast, ő vásárolt telivért, hogy Körmend is ott lehessen a Nemzeti Vágtán, a nemzetközi szavalóversenyeket rendező Versünnep Alapítvány egyik megalapítója, könyveket ad ki… - amolyan mindig előhúzható Jolly Joker, ha jó ügyről van szó.
- Azzal, hogy a teljes vákuum idején megismerhettem más kultúrákat, előbbre voltam. És aki messzebb lát, annak kell elmondania, mi van amarra, nem?! Mindig igyekeztem megtanulni mindent, aztán hasznosítani az elsajátítottakat, megmutatni másoknak is, hátha hozzásegíti őket önmaguk kiteljesítéséhez. Ez az emberhalászat lényege talán. De nem humanista alapon teszem! Az ember szerintem alapvetően mindent magának csinál. Az már csak kapcsolt jó, ha ezzel örömet okoz másoknak. Persze azért nagyon jó…
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
