Hat éves lehettem vagy öt talán, amikor tisztára nagyfiúsan zötyögtem a szombathelyi villamoson, és a vasúthoz érve végállomás jelszóra a menetiránnyal szemben ugrottam le a járgányról, nem ismerve a fizika kegyetlenségét és kérlelhetetlenségét, minek következtében kiterülve érkeztem meg az anyaföldre, vérző térdekkel szorítva el a sírást, hogy azt higgyék, nagy fiú vagyok. Holott dehogy.
Camus-t még nem ismerte az ember, a "majd, ha nagy leszel, megérted" hazugságát, a kalauz bácsit vagy nénit viszont igen a bőr tatyójával, a lukasztójával és a hatvan filléres jegyével, amivel lehetett utazgatni át a városon állomástól a Remízig meg vissza is. De ennek már több mint ötven éve, úgyhogy elnyelte az idő. A villamost is, a kalauzt is és a jelek szerint engem is.
Drága, jó villamoskalauzok, hol vagytok? És hol a villamosunk is? És mi lesz azzal, mi lehet azzal a kisgyerekkel, aki egyszer csak arra ébred fölriadva, hogy villamoskalauz lesz, ha nagy lesz. Semmi sem lesz vele, mert ilyen már soha nem is lehet, a villamoskalauzok kora lejárt, s olyannyira, ha és netán valami különös kegyből kifolyólag lesz nekünk újra villamosunk, kalauz azon már sose lesz, nincs többé bőrtatyó és lyukasztó. Csip van, érintő képernyő meg szingularitás.
Igaz, a kalauzok fölött a szocialista öntudat már annak idején kongatta a vészharangot, hiszen, amikor nyolc voltam, 1969. június elsején a BKV járműveiről már leparancsolták a kalauzokat arra hivatkozva, társadalmunk már annyira öntudatos, hogy tagjai effajta ellenőrzés nélkül is megváltják majd és kilyukasztják a jegyüket. Mindenféle fura jegygépek jöttek, meg a marcona ellenőrök, és ők maradtak is az evolúcióban.
Ha belegondolok mégis, különös kegye a sorsnak, hogy találkozhattam velük, a mai kölkeknek erre módja már sose lesz, igaz, én sem fogok rakétával a csillagokba utazni. Ami valamikor biztos megélhetés volt és tisztes szakma, annak ma nyoma sincs. Amikor a villamosról arccal a földnek megérkeztem, abban az időben nagyanyám cimborája egy kalapos néni volt Fő téri műhellyel, és már kalaposok sincsenek sehol.
És ugyanakkor lehetett, hogy a VAOSZ udvarában már tekézni volt mód, de nem ám zajos és mindent tudó állogató gépekkel, hanem kézi erővel kellett és lehetett talpra rakni a bábokat, és ez is egy szakma volt, ami a már akkor hanyatló nyugatról beszivárgott. A jellemzően részmunkaidős, rosszul fizetett, késő esti-éjszakai melót tinédzserkorú fiúk ('pinboy') végezték. Igaz, ott már 1936-ban kiszorította őket a gép, míg mi ragaszkodtunk a hagyományokhoz.
És még mélyebbre ereszkedve az idő kútjában, hol vannak már a telefonos kisasszonyok, akik dugiszálva a zsinórokat mindent tudtak az előfizetőről, Marquez szerint még szerelmi tanácsokat is adtak a feleknek két kapcsolás között. Hogy ez nálunk is divatos volt-e, az nem tudható, az viszont igen, hogy a kisasszonyokat is elsöpörte az idő, de legfőképp Puskás Tivadar, igaz, nem ez a miénk és nem ez a mostani, de legalább annyira alaposan.
Részeges lámpagyújtogató sem csak a Kis hercegben élt, hanem Szombathelyen is, ahol 1873. január 9-én gyulladt fel az első utcai gázlámpa, hogy legyen belőle aztán villanyos, most pedig már ilyen ledes, hogy az ember visszasírja a gázlámpákat és a lámpagyújtogatókat is, de hiába.
Ha a mai fiatal lámpagyújtogató akar lenni a Nike cipőjében, csak leshet, és már ébresztőóra sem lehet. Mert mikor az ébresztőóra még sokak számára megfizethetetlen volt, knocker-up-ok ("felkopogók") rótták Anglia és Írország utcáit, hogy hosszú, általában bambuszból készült botjukkal, illetve kavicsokkal felverjék és munkába indítsák az embereket.
De radar sem lehet már senki emberfia. A lokátorok elterjedése előtt is tudták, hogy a hangok hullámok, terjednek és visszaverődnek, és igyekeztek is meghallani a távoli zajokat és ellenséges repülőket, mai szemmel mókás, ám akkor nagyon hasznos módon. Az Első Világháborúban már dolgoztak ilyen emberi radarok, s ha ma valaki arra riadna, hogy radar szeretne lenni, akkor Elon Musk összekötné az agyát egy számítógéppel, és nem nézhetne ki ilyen klafán.
Hullarabló viszont lehet a mai fiatal, igaz, teljesen más kontextusban, mint a szakma indulásakor, ez ugyanis alapos indokkal terjedt el. A XIX. században bevett szokás volt ugyanis, hogy az egyetemek hullarablók révén jutottak hozzá a tudományos kutatásaikhoz szükséges emberi maradványokhoz. Törvényes úton nehéz volt tetemeket szerezni, így a piszkos munkát közönséges bűnözőkkel végeztették el.
Íme, hölgyeim és uraim. S hogy mindez hogyan jutott az eszembe? Hát, hogy lehet, megint lesz villamosunk. Azért. Előfordulhat, viszont, mint látjuk, hogy már semmi sem lesz ugyanaz. Soha.
