Aki tanulni, tapasztalni vágyik magáról, a világról, annak bizony utazni kell. Ezt a közhelyszámba menő tényt ismerték fel azok a iskolák, akik évről évre pályáznak a Határtalanul program utazásaira. Iskolánk, a szombathelyi Zrínyi Ilona Általános Iskola is immár „újratöltve” vett részt a programban: tavaly a Felvidék magyarlakta helyeit látogattuk, idén május végén az erdélyi „szórvány” tájain barangoltunk.
Hosszú éjszakai buszozás után napos délelőtt érkeztünk Nagyváradra, ahol a templomban a csodatévő Szent László szellemét idéztük fel, lepillantva ezzel a magyarság kultúrájának mérhetetlen fenekű kútjába. Bánffyhunyadon elámultunk az Európában is egyedülálló kazettás mennyezet sűrű díszítésein: ekkor valóban úgy éreztük, mindegy hol vagyunk magyarok, ugyanaz az ég borul ránk, hiszen az oda felfestett virágok, napok, holdak, indák ismerősek nekünk a vasi tányérokról, terítőkről. Kőrösfőn megemlékeztünk Vasvári Pálról, estére pedig Mátyás szobra és háza előtt gondoltunk vissza a nagy királyra. Mindenhol tudtuk, éreztük részeink ezek a helyek, hiszen történelmünk elevenedett meg általuk.
Ha nem volt elképzelésünk arról, milyennek képzelhették egykor az emberek a poklot, hát másnap a tordai sóbányába leereszkedve magunk is megláthattuk azt. Hatalmas fekete falak borultak ránk, éjfekete tóban csónakáztunk, rideg, hideg csillogás vett körül bennünket. Mindezt az emberi türelem, kitartás, szenvedés, a több ezer sóbányász mindennapi fizikai próbatétele árán láthattuk ma mi, turistaként csodálva a bányában forgó óriáskereket, s ámulva a csodaszép sócsipkék aláhulló függönyein. Ma a lenyűgöző látványon kívül gyógyulni járnak ide az emberek. Délután a legendás Tordai-hasadékban botladoztunk, sziklát másztunk, próbára téve kitartásunkat.
A kirándulás csúcspontja a harmadik napi túra volt: a Torockó fölé magasodó Székelykő megmászása. A többórás túra égető napfényben, hegymeredeken, sziklák peremén vitt: az egyéni akarat kevés lett volna legyőzni. Kellett a csoport összetartása, az egymás segítése, a józan megfontolás, a „csak azért is” győzni akarás felemelő ereje is. Fenn a csúcson, a magyar zászlót körül állva, mi is székelynek éreztük magunkat.
Negyedik napunkon a délelőtti gyulafehérvári séta után Vajdahunyadon a Rákóczi várban hallgattuk ottani testvériskolánk egyik tanárának előadását. A kirándulás végén pedig hazafelé jövet megálltunk Aradon. Egy kertvárosi városrészen, családi házakkal, kis kertekkel tarkított lakóövezet közepén, egy focipálya mellett magasodik az az egyszerű, szürke kőoszlop, amely láttán nincs olyan magyar ember, akinek nem szorul el a torka. A 13 aradi vértanú emlékhelye tele magyar koszorúkkal, esőáztatta, napszítta régiekkel, és frissen piros-fehér-zöldellő újakkal. Halálos csendben sétáltunk ott, lassan, de hangosan énekeltük el a Himnuszt, mindenkit megérintett a múlt üzenete, lélekemelő volt a pillanat, s nem kellett semmit magyarázni. Ahogy Székelykőn, úgy itt is az égbe emelkedtünk.
A kirándulás persze nagyon sok vidám pillanatot adott még: Emőkét, a fiatal brassói idegenvezetőt, aki barátunk és tanítónk lett; a csorba leves fura, fanyar ízét; a románok eltéphetetlen műanyagpénzét; a szegénységet; az véletlen focimeccset Böjte Csaba egyik árvaházának kis lakóival; a Székelykő különleges növényeit; a csujjogatásokat; a mai gyerekek számára meghökkentő határátlépést és útlevélvizsgálatot.
S mi a legjobb reklám egy ilyen utazás után? A résztvevő diákok mindegyike azt válaszolta: ide vissza fogok menni egyszer.
