Még kiskoromban láttam először David Copperfieldet, s bár megfogtak a cirkuszban látható egyszerűbb trükkök is, amit az illúziómester csinált a képernyőn, azzal teljesen elvarázsolt. Mert ki tud eltüntetni egy repülőt vagy egy szobrot? A szomszéd átkiabál a kerítésen, Copperfield pedig átsétált a Kínai Nagy Falon, a lebegés-trükkjéről nem is beszélve, tátott szájjal néztem végig, ahogy a jólfésült illuzionista repked a teremben, s anyámat kérdezgettem a tévé előtt, hogy vajon hogy csinálja? (Azt most hagyjuk, hogy sok trükkjét leleplezték később).
Tehát az illúzió megfogja az embereket, s ez történt Jonathannál is, amikor videokameránkkal ellátogattunk a szombathelyi bűvész raktárába/próbatermébe. Lebeg az asztal, de mitől? A kártyatrükköket pedig, sokadszor visszanézve a videót, sem értjük. Varázslat? - ha kisgyerek lennék azt válaszolnám: igen, de felnőttként tudom, hogy trükk, egy illúzió, ami mögött rengeteg gyakorlás van, hogy a magamfajták csak álljanak döbbenten, nézzék, gondolkodjanak és ne értsék, hogy miképp is van ez.
Jonathan már kiskora óta foglalkozik a bűvészettel. Tüntetett el ő már Ferrarit és szabadult a víz alól is, kényszerzubbonyból és üvegkalitkából. Ez utóbbi trükk amúgy cseppet sem veszélytelen, gyakorlás közben majdnem meg is fulladt, barátnője mentette ki a szorult helyzetből. Nincs olyan nap, hogy legalább naponta egyszer ne gyakorolna. Ezért is lehet bosszantó, amikor a hosszú évek kitartó munkájának gyümölcsét végül egy két hónapos nyuszi, Mázli happolja el.
Amikor hazafelé az autóban kérdeztem kollégámat, hogy vajon miképp csinálta ezt, hogyan csinálta azt, akkor ő egyszerűen csak annyit mondott:
Nem tudom, és nem is akarom tudni. Csak trükk, de ha tudnám hogyan csinálta, akkor elveszne a varázsa.
