Másfél éve feltételesen szabadlábon van, azóta saját kezűleg gyártott edényeivel, bögréivel, pálinkás butykosaival, címeres vázáival járja az ország vásárait. Aki kíváncsi rá, az maga is vásárolhat tőle itt Szombathelyen.
- A véletlen hozta így, de magam is félig-meddig szakmabeli vagyok, jó pár évig tartottam kerámiaszakkört az itteni börtönben.
- Komolyan? Hallottam a hírét a szombathelyi börtönnek, tényleg annyira puccos?
- Szép új, de az elítéltek nem mindig tudnak örülni ennek. Itt szakkörön, hetente egyszer pár órában lehet a fazekassággal foglalkozni. Ahogy a munkáid elnézem, a sátoraljaújhelyi börtönben intenzívebben oktattak téged.
- Három éves OKJ-s képzésben vettem részt, aminek az lett a vége, hogy pénzszűke miatt összesűrítették, és egy év alatt letolták az egészet. Ettől függetlenül, mivel a mozgásterem korlátozott volt, és mivel egyedi elbírálás alatt álltam, a feljebbvalóim úgy gondolták, hogy a kerámiaműhely - egy ablaktalan pince - elég jól őrzött hely nekem. Gyakorlatilag minden időmet ott töltöttem. Szerettem lent lenni, ott szabad embernek éreztem magam.
- Szabadon gyakorolhattál?
- Folyamatosan. Részben bánom, részben nem, hogy az elméleti oktatásról is rendszeresen elkéredzkedtem. Nem érdekelt. Kértem az oktatót, engedjen hátra a műhelybe, hadd gyakoroljak inkább, és tanuljam meg végre középre tenni az agyagot.
- Nem egyszerű ráérezni. Aztán ha megvan, nyert ügyed van.
- Ráadásul mindig megalomániás voltam, folyton padlóvázát akartam csinálni, miközben még középre se tudtam normálisan tenni azt az agyagbuckát. Mindig is fontos volt számomra, hogy alkothassak. Az ingerszegény környezetben ez csak fokozódott, legalább volt egy kis mozgásterem. Suliba is jártam (a Dunaújvárosi Főiskolán kommunikációból diplomázott), de az egész napomat – mondhatom azt is, hogy az utolsó öt-hat évemet - lent a műhelyben töltöttem. De legalább kitöltötte az életem. Akár karácsonykor is lementem dolgozni. Óriási előny volt, hogy megengedték, és nem a zárkában ültem és csak néztem a falat.
- Egy szakmai kérdés – elnézést kérek az olvasóktól - lábhajtós korongon is tudsz, vagy csak gépin?
- Egyszer ültem lábkorongon, és akkor azt mondtam, inkább hagyjuk az egészet, mert olyan vallatósra sikeredett, majd leszakadt a hátsó felem, gabalyodtak össze a végtagjaim. Az volt a baj, hogy az elején egyből a gépi koronggal kezdtem, utána nehéz átállni, de már bánom, hogy a klasszikus korongozást nem ismerem. Amikor szabadultam, elmentem egy ismert keramikushoz, és fizettem neki azért, hogy megtanítson például arra, hogy hurkából hogyan kell egy bronzkori vázát felépíteni.
- Tartod a kapcsolatot a börtönbeliekkel?
- A volt tanáraimmal igen. Hívtak előadást tartani más börtönökbe is, ahogy iskolákba is, de nem szeretek. Jó néhány év múlva, ha látják majd rajtam, hogy én ezt komolyan gondolom, akkor majd megértenek. Én a szabadulásomkor azt mondtam az akkori parancsnoknak, hogy nekem egyetlen fegyverem van, az idő. Bárkinek mondhatom azt, hogy fasza gyerek vagyok, miért hinné el, az én múltammal tényleg necces. Sokan azt képzelik, valahol biztosan el van ásva a pénzem, és ez az egész csak egy alibi dolog, de én tudom, mennyit szívok és szenvedek emiatt.
- Milyenek reakciók? Nem szólnak be a vásárokon?
Egyelőre jó, nincsenek negatív tapasztalataim, aki utál, az eleve nem jön ide hozzám. Csupán egy negatív élményem van, egy srác bekóstolt Badacsonyban, mert annak idején a testvérére fogtam fegyvert. Ne haragudj, mondtam neki, ez szakmai ártalom volt, nem akartam senkit se bántani, a srác túlélte, én pedig megbűnhődtem érte. Ennek ellenére még tíz percig tovább alázott, én pedig nem tudtam mit csinálni. Csak tűrtem. Nekem szinte minden lépésemre oda kell figyelnem, mert elég volt a börtönből, eleget ültem.
- Pártfogói felügyelet alatt állsz, a feltételesed meddig tart?
- Egészen 2016-ig.
- Hol dolgozol? Vannak segédeid?
- Dunaharasztiban van egy műhelyem, ott dolgozom, összességében egyedül, magam is árulom a termékeim, mert kell hozzá a saját arcom. Hiába állítanék be bárkit helyettem, nem biztos, hogy ő el tudná adni a dolgaimat. Az emberek többségében van egy kép a múltamról, amit összekötnek a jelennel, a kettővel együtt lehetek sikeres.
- Megéri fazekaskodni? Meg lehet ebből élni?
- Nem panaszkodom, de azért kicsit bánom, hogy nem arannyal kezdtem el foglalkozni – mosolyog. Olyan mintha latint tanítanék, ez egy holt szakma. Nem azt mondom, hogy nincs reneszánsza a kézművességnek, de sajnos nálam jóval nagyobb tudású mesterek súlyos anyagi problémákkal küzdenek. Igazságtalan is valahol, hogy nekem van egy múltam, ezért meg tudok élni ebből, mások viszont nem. Nehéz persze nekem is, mert el kell adni a termékemet, fontos, hogy minőségi legyen, hogy ne csak most, hanem öt év múlva is legyen rá kereslet. Egy ideig meg lehet élni a hírnévből, illetve abból, hogy voltál valaki, de hosszútávon ezzel nem lehet haknizni. Minőséget kell produkálni, különben éhen halsz.
- Látom a népies stílus áll közel hozzád.
- Csinálok én mindent, amire igény van. Ha címer kell, akkor azt, ha padlóváza, akkor azt. 26-féle mázzal dolgozom, ami persze sok problémát is okoz olykor, és még nagyon az elején vagyok. Ebben a szakmában, ha már megettél harminc kiló agyagot, akkor vagy valaki. Én körülbelül öt kilónál tarthatok.
