Az ember, akit Ovénak hívnak című film főhőse egy 59 éves, nemzeti konzervatív, megrögzötten szabály- és Saab-mániás, kertvárosban élő özvegy férfi, akit az édesapja után átvett, 43 évnyi munkaviszonyt követően elbocsájtanak a vasúttársaságtól. A modern, technokrata, mindent készen elfogyasztani vágyó világot egyre kevésbé bíró, a magány, a mellőzöttség, illetve a hagyományos értékek és a felelősség általános térvesztése következtében megkeseredetté, zsémbessé, szeretethiányossá vált Ove Lindahl úgy dönt, hogy öngyilkos lesz.
A Fredrik Backman azonos című regényéből készült film felütése nagyon hatásosan mutatja be a karaktert, a néző azonnal bele tud helyezkedni érzelmi világába, az elmúlás és az e felett érzett csalódottság búskomorságába, miközben hősünk interakcióin pedig jókat derülhet. Isten természetesen nem engedi Ovénak, hogy véget vessen nyomorultnak vélt életének, ugyanis új szomszédok költöznek szembe, illetve a régiek is érzékelik, hogy hősünknél betelt a pohár.
Nem mintha kötözködni akarnánk, de a felesége sírjánál elmondott monológjával könnyedén egyetérthetünk: „Sokkoló, hogy milyenek manapság az emberek. Képtelenek bármit megcsinálni. Nem tudnak tolatni, nem tudnak megjavítani egy biciklit, és ha a legegyszerűbb dolgot kéri valaki, akkor éppen ebédszünetet tartanak. Gondolj bele, lassan mást se csinál az egész ország, csak ebédszünetet tart.”
Korunk idiotizmusának remek kórtüneti jelenete az is, amikor a vasútállomáson váratlanul rosszul lesz egy férfi, s a peronról a sínre esik, a közeledő vonat elé. Senki meg sem mozdul érte, telefonnal videózzák, csak a halálra készülő Ovénak jut eszébe, hogy cselekedjen. Felsegíti a fiatalabbat, de ő tétovázik, visszaszálljon-e a többiek közé, vagy hagyja, hogy ugyanolyan véget érjen, mint anno az édesapja.
Öngyilkossági kísérletei közben a személyiségét ilyenné alakító, sorsfordító epizódjaiba pillanthatunk bele. Az új lakók, akik kevert, félig perzsa házaspár két gyermekkel, később még egy - a híres Grumpy Catre (mogorva macskára) hajazó - cica, azonban kedvességükkel, ügyes-bajos dolgaikkal, végső soron a szükségességet éreztető szeretetükkel visszaadják az özvegy ember életkedvét, rávezetik a továbblépésre.
Rolf Lassgård pazar, megható alakításában a klasszikus férfias, gyakorlatias értékeket képviselő, nehezen kérő és nehezen adó, „láthatatlan hős” Ove szemellenzője a néző szeme láttára foszlik semmissé a film végére. Barátságot köt a bevándorló szomszéd – terhessége okán szintén kissé házsártos - édesanyával, kerékpárt javít felesége volt tanítványának, annak meleg haverját is befogadja, sőt régi barátjáért a lakónegyedet is egységgé kovácsolja.
A tettrekészség, a generációs tudásátadás, az életen át tartó – az elfogadásra is vonatkozó – tanulást, valamint önmagunk megkövetésének fontosságát hirdető skandináv romantikus dráma/vígjáték (fekete komédia) egy intő jel arra nézvést, hogy milyenné válhatunk a lelkileg feldolgozatlan gyász hatására, ha képtelenek vagyunk elengedni elhunyt szeretteinket, valamint ha vaskalaposan, kategorikusan elutasítjuk a változást. Hogy mennyire nehezünkre eshet így szeretetet adni és kapni. Ezért aztán ne felejtsük el megváltani a jegyünket a jóért való örök küzdelem járatára. És adhatunk egy esélyt a hollywoodi változatnak is.
Ha Ön vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja
akár mobilról is a
116-123
lelki elsősegély telefonszámot.
(díjmentesen hívható éjjel-nappal, az ország egész területéről)
Az Alapítvány az öngyilkosság ellen honlapján, ide kattintva további információ található.