Kezdeném is mindjárt néhány személyes gondolattal Molnár Ferenc 1907-es A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényéről.
Amióta az eszemet tudom, bár nem túl rég tudom, ezt a regényt minden magyar iskolásnak, valamikor az ötödik osztály körül el kell olvasnia. A regény nagyságát azonban sokkal jobban jelzi a tény, hogy nem csak Magyarországon vált az évek során kötelező olvasmánnyá. Olaszországban, Brazíliában, Lengyelországban, de még nagyon messze innen, Japánban is generációk óta olvassák.
De miért ilyen jó?
Voltak azok a Yu-Gi-Oh kártyák, amik akkor élték virágkorukat, mikor én voltam alsós. Minden szünetben előkerültek a táskából, de még napköziben is órákig elvoltunk azzal, hogy összehasonlítgassuk egymás pakliját, megcsodáljuk pajtásaink legújabb szerzeményeit és természetesen ádáz csatákat is vívtunk, a győztes jutalma pedig valamelyik ritka és értékes kártya volt.
Ismerős?
Apró üveggolyók az 1900-as évek elejéről, vagy szörnyekkel és varázslatokkal teli japán kártyajáték a 2000-es évek elejéről, a lényeg száz év alatt nem sokat változott. És az sem, hogy mikor ötödik osztályban olvastam Molnár Ferenc regényét, majd kiugrott a szívem a helyéről, mikor a Pásztor testvérek einstandot kiáltottak. Volt ugyanis az a nagyra nőtt erőszakos fiú a napköziből, akinek, ha megtetszett egy Yu-Gi-Oh kártya, kivette a kezünkből és eltette. A mai napig emlékszem a kék szemű fehér sárkányra, ami mindössze tíz percig volt az enyém.
Molnár Ferenc azon kevés irodalmi nagyok egyike, aki olyan érzékenyen és érthetően, mi több szórakoztatóan szól a gyerekekhez, hogy aztán azt az útravalót, amit kapunk tőle, egy életre magunkkal vihetjük. Így esik meg az, hogy – urambocsá nem lealacsonyítva ezzel kultregényeket és bestsellereket – míg egy Harry Potterből, Charlie és a csokigyárból vagy Emil és a detektívekből ki tud nőni az ember, az A Pál utcai fiúkból nem igazán.
A mű két dilemmát is megfogalmaz, amik épp olyan 10-12 éves korunk körül kezdenek el foglalkoztatni minket. A kis Nemecsek története egyrészt felveti az örök kérdést, hogy jobb-e kompromisszumok árán a törtetést, a könnyedebb életet választani, mint becsületünket megőrizve szenvedni, vagy akár meg is halni.
Boka János másrészt minden gyermekben megpengeti a felnőtté válás nehézségének, a felelősségvállalásnak és a következetességnek a gondolatát.
Ezt a kultregényt dolgozta fel aztán Dés László, Geszti Péter és Grecsó Krisztián zenés játék formájában, 2016-ban pedig Marton László rendezésében a Vígszínházban megtartották az ősbemutatót is.
Na és milyenek a Pál utcai fiúk, ha énekelnek és táncolnak?
Egyáltalán nem biztos, hogy én vagyok a legjobb ember arra, hogy ezt megítéljem. Nem szeretem a musical műfaját, a Dés-Geszti páros munkássága pedig még a musical műfaján belül is szívemtől távolabb álló dolog.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy egy musicalt se szeretek, sőt. Van pár zenés-táncos színdarab és film, ami szerény véleményem szerint sehogy máshogy nem lett volna olyan jó, mint amilyen. Jó példa Lars von Triertől a Táncos a sötétben, Milos Formantól a Hair, vagy Darnell Martintól a Cadillac Records.
És van ezekben a művekben valami, ami közös. Mégpedig az, hogy a musical, mint műfaj van alárendelve a cselekménynek és ezáltal a koncepciónak, nem pedig fordítva. Ha valaki az említett filmekben és darabokban dalra fakad, nem azt érzem, hogy ez itt a nagyjából 15 percenkénti kötelező zenei betét helye, hanem azt, hogy az alkotónak a puszta szórakoztatáson kívül egyéb célja is volt ezzel.
Aztán akkor itt van nekünk például az A Pál utcai fiúk musical, vagy a Dzsungel könyve musical, vagy a Jézus Krisztus szupersztár, vagy a Grease, meg úgy nagyjából a musicalek 98 százaléka, ahol a cselekmény nem indokolja, hogy a szereplők dalolásszanak, csupán a műfaj sajátossága, hogy mindent sokkal súlytalanabbá és emészthetőbbé tesz, mint amilyen dalolászás nélkül lehetne.
De ne kalandozzunk olyan messze, maradjunk csak Molnár Ferenc regényénél. Annál a regénynél, ami eleve úgy íródott ugye, hogy fiatalok számára is élvezhető és érthető legyen, kalandos, de kellően mély. Ugyan mennyire indokolt egy ilyen alapmű esetében, hogy a musical műfajba beletuszkolva még jobban kipárnázzuk?
Bevallom úriasan, unatkozni szoktam a musical darabok nézése közben. Személyes tapasztalatom ugyanis az, hogy nagyjából ugyanannyi játékidő áll rendelkezésre egy musical és mondjuk egy dráma esetében, csak a musicalnél a tényleges cselekményt szadista módon meg kell csonkítani és össze kell préselni, különben nem maradna hely a zenének és táncnak. Ha pedig egy olyan karót nyelt ficsúrt, mint amilyen én vagyok, nem köt le a látványos show-műsor, annak a maradék színjátszás már kevés lesz a katarzishoz.
Aztán meg mi van, ha mégiscsak kellenek az ilyen szórakoztató műsorok?
Szabó Tibor, a Weöres Sándor Színház –
nagy eséllyel
A szakmai bizottság is Szabó Tibort szeretné a szombathelyi színház élére
October
08.
17:31
– új igazgatója
pályázatában
Ismerje meg a Weöres Sándor Színház igazgatói pozíciójára pályázó Szabó Tibor terveit
September
18.
12:31
nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megfogalmazza, mi a feladata egy népszínháznak.
Budapesttel ellentétben, ahol van egy tucat színház, és mindenki kénye-kedve szerint válogathat, melyikbe szeretne járni, a vidéki kőszínházak nem engedhetik meg maguknak, hogy egyetlen csapásirányt jelöljenek ki a műsorpolitikában. Mivel megyeszinten a Weöres Sándor Színház az egyetlen kőszínház, a lehető legszélesebb spektrumon kell kiszolgálnia a közönség igényeit, legyen szó zenés-táncos ifjúsági darabról, vagy egy egzisztencialista monodrámáról a stúdiószínpadon.
Felmerül továbbá az örök kérdés, hogy az olyan könnyednek számító műfajok, mint a musical, vagy akár az operett, a művészet és kultúra sárba rántása-e annak érdekében, hogy a kevésbé kulturált tömegeken is jót kaszáljunk, vagy a kultúra és művészet elérhetővé tétele annak érdekében, hogy a kultúrától távolabb élő emberekhez is eljuttathassuk azt.
Az viszont már nem az én tisztem, hogy meg is válaszoljam ezt.
Na de konkrétan a szombathelyi színházban hogy sikerült színpadra vinni a darabot?
Kicsit kibújva a musicallel való személyes kapcsolatom kereteiből, azt kell mondanom, hogy Réthly Attila rendezésében az A Pál utcai fiúk teljesen rendben volt. A színészekből – akik közül sokan egyetemi színművész hallgatók – áradt az energia. Ahogy egy viháncoló pesti kamaszbanda hangulatát vissza lehet adni tánckoreográfiában, épp úgy sikerült is a Weöres Sándor Színházban.
A díszlet megfelelően egyensúlyozott a szimbolikus és praktikus között, külön kiemelve a nézőtér előtt húzódó vermet, ami hol osztályteremként, hol sáncárokként, hol pedig tóként szolgált.
Különösen tetszett a kontraszt a Pál utcai fiúk korhű, 1900-as évek eleji jelmezei és a vörös ingesek leginkább 90-es éveket idéző, utcai bandás, hip-hopos beütésű ruházata közt.
Egy szónak is száz a vége, mindenki tudja, hogy szereti-e a musicalt, vagy sem. Aki szereti, mindenképp nézze meg a darabot, aki pedig nem szereti, az nem pont Molnár Ferenc kultikus regényének feldolgozásával fogja megszeretni azt.
