„Szerintem a kedves újságíró kipróbálhatná, mennyivel nyugodtabb élete lenne, ha a fővárosba nem autóval menne. Persze ha csak nem üres cikk írás volt a cél és amúgy semmi célja nincs a fővárosban.”
Ezt az olvasói
hozzászólást
Hiába van az egekben a benzinár, ha a vonatjegyek még mindig drágábbak
January
14.
19:15
mobiltelefonon olvastam tegnap este hat óra körül, hazafelé tartva a Budapest-Szombathely „Bakony IC”-n.
Emellett még érkezett 34 komment a
cikkhez
Hiába van az egekben a benzinár, ha a vonatjegyek még mindig drágábbak
January
14.
19:15
(további 20 a Facebookon), így illendő a kiegészítés, ha úgy tetszik: befejezés.
Annyiban igazat adok az olvasónak, hogy az
előző írás
Hiába van az egekben a benzinár, ha a vonatjegyek még mindig drágábbak
January
14.
19:15
nagyon leegyszerűsíti a választás dilemmáját, hiszen az üzemanyag mellett ezer más kiadással kell még számolni az autózásnál. A szervizköltséget, a gumicserét, a műszaki vizsgát, a biztosítási díjakat, a parkolást és amortizációt. Ez utóbbiról keveset beszélünk, pedig igen komoly tétel.
Ha vonattal megyünk, nemcsak a szabadidőnk több az utazás közben, de kevesebb a stressz, ráadásul nem törjük a fejünket azon, hogy honnan jön az a rengeteg magyar rendszámú luxus SUV, amelyek százméterenként megelőzik 16 éves járgányomat az M1-es autópályán.
A mostani hétvége annyiban más volt, hogy autóval vittek fel bennünket Budapestre, ami kényelmes - és ráadásul ingyenes - megoldás volt, de ezzel a variációval alapjáraton ritkán lehet számolni, úgyhogy ez most mellékszál.
Ami fontosabb és az előző cikkből talán nem derült ki egyértelműen: néha vonattal, néha autóval megyek a fővárosba. Ha autóval, Budapesten akkor is tömegközlekedek, egyrészt a parkolás, másrészt a szabadság érzete miatt. Általában gyűjtőjegyet veszek, akkor 300 forint egy menet, ennyit megér, hogy nem kell a forgalomban ücsörögni és az autót menedzselni. Ezen a hétvégén napijegyet vettem, de korábban mintha ez is olcsóbb lett volna. Most 2500 forint, két embernek 5000. Ennyi pénzből már jelentős mennyiségű benzint lehet venni, ami megint csak nem szerencsés, de egye fene, a szabadságnak és kényelemnek ára van.
De nem ezért, hanem a bevezetőben említett „Bakony IC” miatt lett második része az írásnak.
Az én ötletem volt, hogy hazafelé ne Győr, hanem Veszprém felé jöjjünk vonattal. Így kicsit hosszabb az út, viszont olcsóbb a jegy (4080 forint), nincs olyan bezártság-érzésem, mint a győri (kétségkívül kulturált) IC-n, plusz átjár egy kis kellenes retro hangulat, ha úgy tetszik analóg érzés. Mindig nagyokat olvasok ilyenkor, ezen a vonalon végeztem ki pár éve Kertész Imre K-dosszié című könyvét. Élmény volt.
Aki nem tudná, a Bakony IC az úgy néz ki, hogy a szerelvény utolsó kocsija „IC”, oda drágább a jegy, de nyilván ugyanúgy megáll mindenhol (Hajmáskér, Devecser stb.), mint a szerelvény eleje. A mi jegyünk nem ide szól.
A szétvert Déli pályaudvaron álldogáló MÁV-szerelvény rettenetesen néz ki kívülről. Belülről valamivel jobb a helyzet, a kocsik évtizedekkel ezelőtt élhették fénykorukat, kopottasak, itt-ott lötyögnek, de csodát nem várunk. Az ülőhelyek 70 százaléka már foglalt.
Indulásunk után száz méterrel a mozdonyvezető beletapos a fékbe, hirtelen megállunk, majd újra elindulunk.
A kocsi végéből valami irgalmatlan nyiszorgás jön, ha lassan megyünk, elég félelmetes, de aztán megszokjuk.
Az ülésünkhöz közeli ajtót nem lehet becsukni, pontosabban félkilométerenként kinyílik, egy idő után már senki nem veszik a fáradtságot, hogy bezárja. Ennek folyományaként diszkrét pisiszagban utazunk, amit meg is beszélünk a szomszéddal.
Odébb ülni nem lehet, mert közben fullra megtelik a szerelvény. Internet nincs, helyünk is szűkös.
Ajka után egy kicsit szellősebben vagyunk, viszont Sárváron egy férfi telepszik le a közelünkben, akinek „illata” elnyomja ugyan a pisiszagot, de e végeredménynek mégsem örülünk maradéktalanul. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy gyakorlatilag késés nélkül futunk be a szombathelyi állomásra.
Elviselhető volt az út? Igen.
Európai összehasonlításban drága volt? Nem.
De az egészen biztos, hogy
2023-ban nem ilyennek kellene lennie egy Budapest-Szombathely vonatútnak.
„Egy újságíró mondjuk kitűzhetné zászlajára a szemlélet formálást is akár az ostoba rövidlátó szemléletmód megmagyarázása helyett.”
Ez a mondat ugyanabban a fent említett olvasói hozzászólásban volt olvasható, de míg az előző idézetet értettem, ezt nem.
Gyakorlatilag minden közlekedésről szóló írásomban az autók ellen és a tömegközlekedés mellett igyekszem szólni, ezt félreérteni csak szándékosan lehet.
A szemléletformálás valóban lényegi, az újságíró próbálkozik is vele, de minduntalan szembejön vele az a fránya valóság, amit, mivel nem ő a kormány, mégsem hagyhat figyelmen kívül.
