Hipszter. Furcsán pattanó szó, de nem fürdősót jelent. Jó helyen jár, aki valamilyen embercsoportot sejt mögötte, hiszen a foglalkozások nevei is gyakran így végződnek az angolban: carpenter, lawyer, butcher. Sőt, csak hogy még jobban passzoljon a megközelítés: rocker, raver. Bizony, ha szubkultúrákról, a felnőttség küszöbén álló fiatalok meghatározott halmazáról beszélünk, akkor már a forró kása körül keringünk. Régen deszkások voltak, szkinek voltak, meg loboncos metálosok - ma hipszterek vannak. Magyarországon is.
Igen ám, de van valami, amiben nem emlegethetők egy lapon, sőt, kifejezetten áthidalhatatlan szakadék tátong régi és új között: hipszternek lenni ugyanis nem jelent kötődést egy adott zenei irányzathoz. Ennél jóval komplexebb a dolog, amit ezennel megpróbálunk rendbe tenni.
Nyilván a gyökereknél kell kezdenünk: a szó maga ugyanis már a 40-es évek Amerikájában feltűnt, így írták le azokat a középosztálybeli fehér ifjakat, akik nagyon akartak hasonlítani kedvenc fekete jazz-zenészeikre, ezért nem csak öltözködésben követték őket, de hasonló szlenget használtak (na meg drogokat), és egyfajta fesztelen modorban társalogtak. Az 1977-es Jazz: A History című könyvben Frank Tirro így tekint vissza ezekre a népekre:
A hipszter egy underground figura. Az a második világháborúnak, ami az elsőnek a dadaista. Amorális, anarchista, úriember, és annyira túlcivilizált, hogy az már dekadens. Mindig tíz lépéssel előre jár.
Egy másik, 1999-es könyv (The Dark Ages: Life in the United States 1945–1960) már azt emeli ki, hogy ez egy mozgalom, de ideológia nélkül,inkább egy póz, mint egy attitűd.
Williamsburg, a hipszter forráspont
Aztán hopp, már itt is vannak a 2000-es évek: Brooklyn egyik része, Williamsburg dzsentrifikálódni kezd, az egykori nem túl népszerű területre agilis, nyitott fiatalok kezdenek betelepülni, egy helyi pedig gondol egyet, és kiadja a vitriolos hangvételű Hipszter Kézikönyvet, aminek főszereplőit olyanoknak írta le, akiknek
felmosórongy-frizurájuk van, retró kézitáskákkal járnak-kelnek, mobiloznak, európai cigit szívnak, és büszkén lépdelnek platformcipőkben, miközben egy Che Guevara életrajz kificcen a táskájukból.
Természetesen azokról van szó, akiket nap mint nap látott az utcán.
A 2009-es Time Magazin már úgy fogalmaz: vedd nagyanyád szvetterét, Bob Dylan Wayfarer szemüvegét, tegyél hozzá farmer rövidnacit, egy Converse All-Starst, egy doboz Pabst-ot (menő sörféleség), és bumm - hipszter.
Szőrzet, háromszög, fordított kereszt
Innentől pedig nem volt megállás: a kifejezés futótűzként kezdett terjedni, hogy végül mindenkire használják, aki nem csak egyszerűen távol pozicionálja magát a tömegektől és a mainstreamtől, de tesz arról, hogy ez külsőségekben is megnyilvánuljon. Bármi lehet a ruhatár része, amit nem hordanak túl sokan - hiszen másképp nem lehetne demonstrálni a többségi társadalomtól való leválást -, de a lényeg a kombinálás: szűk ceruzafarmer, akár bokánál feltűrve, hatalmas nyakkivágású póló, rajta csak kevesek által dekódolható popkulturális utalással, egyedi sapka / kalap, egyedi arcszőrzet, egyedi napszemüveg (lehetőleg kövesse le a már említett Ray Ban Wayfarer vonalvezetését), fekete-fehér kontraszt, esetleg pont túlszínezettség, utalások a rock & roll életvitelre, túlfésült vagy éppen túl kócos haj - minden vegyülhet, beat, hippi, punk, metroszexuális.
Vagy, ami az emúlt két évben külön sikk lett: misztikus, geometriai és pszeudo-szakrális ábrák, úgy mint háromszögek, háromszögekben szemek, háromszögekben fordított kereszt, fordított kereszt önmagában. És további, nem csak ruhán megjelenő szimbólumok: színes köd, füst, szarvasok, baglyok, a természet találkozása a természetfölöttivel, plusz a világűr. Nem véletlen, hogy itthon már fiatal tervezők is rábuktak erre a frissen támadt piaci résre, és például ilyen szettekkel tarolnak:
Zene: ugrik az újra
Lényeges kitérni a zenére, ez a hipszter életében meghatározó pont, sőt, gyakran a legmeghatározóbb. A hipszter vagy azért, mert tényleg magáévá tett egyfajta "jó ízlést", vagy azért, mert ezt kúlnak véli, de szenvedélyesen keresi a friss, kísérletező hangzásokat. Ha felbukkan egy izgalmas új stílusirányzat, még ha tiszavirág életű is, ő az első rajongók között van. Információit kevesek által ismert, de abban a szűk körben nagyon elismert zenei blogokról szerzi, vagy olyan zenei oldalakról, mint a Pitchfork vagy a Stereogum.
Ebben mondjuk még követendő példának is lehet tekinteni: a hipszter ugyanis nem műfaji alapon dönt, hanem jó zene-rossz zene alapon, amit csak helyeselni tudunk. Persze hangsúlyok azért vannak: jobban vonzódnak a zajos, elszállt, esetleg a postpunkból eredeztetett zenék felé (sőt, a hálószobapopnak hívott irányzat kifejezetten hozzájuk köthető).
Okkal kapják azonban a hipszterek a kritikát: például hogy addig a mértékig fetisizálják az autentikusságot, hogy az teljesen anti-autentikus lesz végül (Christian Lorentzen írta ezt a Time Out New York-ba). A Huffington Post újságírója még érdekesebben fogalmaz:
az egész lényege, hogy a hipszterek elkerülik a címkéket, azt, hogy bekategorizálják őket. Mégis ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy viselkednek, és nonkonformitásukban találják meg a konformitást.
Nos, ha tehát látunk az utcán velünk szemben egy vastagkeretes szemüveges, bizarr pulóveres, vállára vászonszatyrot vetett, fülébe iPod-fülhallgatót nyomott huszonévest, már tudjuk, kivel, mivel van dolgunk. Azt azonban ne felejtsük el: a hipszterek között is van sokféle, szóval bánjunk bátran szűkmarkúan azokkal az ítéletekkel.
