Nincs meg a régi hangulata – mondja egy kolléga este tíz körül a főtéri jazzsátor előtt. És körbemutat, mondván, régebben itt ácsorogtak az önjelölt szakértők, akik mindent jobban tudnak és mindent fikáznak, az érdeklődők, akik szívesen hallgatják a jazzt, de nem akarnak pénzt áldozni rá, és a potyalesők, akik ismerősöket fürkésznek, hátha leesik egy ingyen sör vagy nagyfröccs.
Akik egy évig rejtőzködnek
Most viszont szinte senki sincs a kordon külső oldalán. Igaz, hűvös van, aztán meg a belépőjegyek árát is levitték 
Lamatin fesztivál: Megfelezték a belépőjegyek árát 2013. June 18. 17:46 , két rugó nem sok egy háromzenekaros, világsztáros buliért. A sátor tele volt. Ilyen egyszerű az egész, 400 ülőhelyet hirdettek meg, nem sok maradt szabadon, és a pult mellett is ácsorogtak néhányan.
Ismét feltűnt, hogy vannak olyan arcok, akik máskor mintha elbújnának valahol, de a jazzfesztiválkor előjönnek, lehet rájuk számítani, aztán egy évig megint nem látja őket az ember. Tiszta X-akták.
Azért írjunk a negatívumról is, ami nem a szervezők sara. Nem volt nagyon feltűnő, és a rendezők, ha jól láttuk, személyesen Tímár Péter, az egész motorja és veleje, gyorsan kezelték a dolgot. Miközben a színpadon Trilok Gurtu épp ütőhangszeres szeánszot tartott, pianóban, a nézőtéren egy légy szárnyának rezdülését is hallani lehetett volna, a pultnál egy bepiált társaság kezdett hangoskodni. Nekik ez csak egy piálóhely volt, semmi más.
Belemelegítő standard
A figyelmeztetés után visszavettek, de azért kellemetlen, amikor egy világhírű zenész a produkciója közben felkapja a fejét, és a közönség és erős nyaktekerésre kényszerül, miközben a zavaró hangok forrását kutatja.
És akkor a koncert. A Konzi Big Band kezdett, jó nagy csúszással, habár lehet, hogy ez előre megfontolt volt. Egyszer régen azt írtuk egy fesztiváli anyagban, hogy nem szerencsés ezen a helyszínen big bandet szerepeltetni, ez nem az a fíling. Hangulatkeltésnek jó volt, elég rövid volt a műsoruk, főleg standareket játszottak, ahogyan illik is a Művészeti Szakközépiskola diákjaitól.
Mert a zenekart főleg ők alkotják, kiegészítve néhány gyakorlottabb, idősebb zenésszel. Szubjektív módon kettőt emelnénk ki utóbbiak közül, Koller László basszusgitárost és Radics Igor dobost. Ők már más formációkban is megörvendeztették a vájtabb fülűeket.
A big banddel fellépett Mágedli Maja 
Mágedli Maja: Szárnyakkal repültem le a színpadról 2013. June 25. 18:00 is. Őt most egy pesti ismerősünk reakciója miatt említjük, a valamikor szintén jazzénekléssel foglalkozó lány azt mondta, eredetileg két napra tervezte szombathelyi tartózkodását. De meghallva Maja énekét, úgy döntött, marad még egy napot, és megnézi Maja csütörtök esti önálló koncertjét is.
Elringató és felrázó
Aztán egy magyar quartet, a Borbély Műhely foglalta el a színpadot. Klasszikus jazz felállás, zongora, nagybőgő, szaxofon, dob. A szaxofonnál Borbély Mihály, róla kapta a nevét a formáció. A hivatalos infók szerint népzenei elemeket párosítanak a jazz műfajával. Ezt egyébként már annyi mindenkiről leírták, hogy kicsit fenntartásokkal is kezeljük, aki némi egyéniséget akar becsempészni a produkcióba, az ezt teszi.
Van, akinek sikerül, és van, akinek nem. A Borbély Műhely az első csoportba tartozik, éspedig azért, mert náluk ezt természetesnek tűnik, mint ahogyan az is, hogy régi magyar slágerek motívumaival is eljátszadoznak, mi először egy LGT szám kezdő hangjaira kaptuk fel a fülünket.
Kellemes, olykor elringató, olykor felrázó bő egy óra volt a koncert. És akkor szóljunk néhány szót a közönségről, mármint arról a – jóval nagyobb – részéről, akik a zene miatt jöttek. Ami igazán látszik, hogy többségében műértőkről van szó. Egyszer ott vannak az improvizációs tábor diákjai, akiknek ez tapasztalatszerzést is jelent. Aztán sok zenészarc is megfordul a sátorban, mindenféle stílusokból.
Menjünk már, hallom a dobot!
A legnagyobb rész a műélvezőké. Ők azok, akik párban, kisebb társaságokban vagy akár egyedül ülik végig a koncerteket, tetszést nyilvánítanak, mégpedig jókor és jó helyen. Közéjük tartozik az a három srác, aki mellé a véletlen sodort be a nyilvános wc-be, és dolguk intézése közben egymás sürgették: menjünk már, hallom a dobot.
És akinek a dobjáról szó volt, az az indiai származású Trilok Gurtu, aki szinte mindenkivel játszott már ebben a műfajban, aki számít valamit. Indiából az USA-ba költözött, ott építette fel karrierjét, és eközben megőrizte eredetiségét is. Quintetjében a többiek sincsenek háttérbe szorítva, adott helyet a basszusgitárnak, a zongorának és a trombitának is, hogy kezelőjük megmutathassa, hogyan is képzeli el ezt a zenét.
Megint csak ismertetőt idézünk, miszerint zenéjében keverednek az indiai, afrikai, európai és amerikai motívumok. Mi ebből annyit vettünk észre, hogy az egyik pillanatban az amerikai standardek komolysága, a következőben a freejazz zsúfoltsága, aztán a latin ritmusok könnyedsége, egy újabb pillanatban pedig India visszafogott elmélyültsége jelent meg.
Csilingelt és morajlott
Trilok ütős szólója egyszerre volt nehéz és vidám, hangszerei közé tartozott a fémkannának kinéző valami, egy fém, talán bronztányér, egy lánc, és sok minden más is. Egyszer csilingelt, aztán morajlott, dörgött, mi meg bámultunk, honnan is jönnek ezek a hangok.
Egyetlen negatívumban egyeztünk meg kis társaságunkkal, a cigányzenére hajazó, szájjal elkövetett ritmizálás talán kicsit sok volt, és talán kicsit ki is lógott a produkcióból. Mintha alibinek tette volna bele, hogy ő bizony őrzi az indiai gyökereket.
De az egész produkció magával ragadó volt, nem bántuk meg, hogy megvártuk a késő esti koncertet, a hűvös idő minden negatívuma mellett sem. Talán ma kicsit jobb lesz a klíma, hiszen jön e sorok írójának örök kedvence, a blues nap.
