Mindig is a blues nap vonzotta a legnagyobb közönséget a fesztiválon, azt még nem tudjuk, az idén is így lesz-e, hiszen még bőven benne vagyunk a sűrűjében. De már a fél hetes kezdéskor bő háromnegyedház volt a sátorban, a jegyszedők késő estig folyamatosan dolgoztak.
Fül nem maradt szárazon
Támogasd a Nyugat.hu-t!
Miközben még az első nap eseményeit próbáljuk elemezni, megnyugszik a lelkünk, hiszen finom fanyalgásunkkal Langyos estével nyitott a Lamantin jazzsátor – Vissza az alapokhoz 2009. June 24. 13:01 sokan egyetértenek. De hagyjuk a múltat, fél hét után néhány perccel a Palermo Boggie Gang csap a húrokba. Kár, hogy úgy mutatják be magukat, mint az ország egyetlen rhythm and blues és boogie-voogie zenekara. Azért van még néhány rajtuk kívül is…
Legutóbb négy éve, szintén a Lamantin fesztiválon láttuk őket, most valahogyan átütőbb volt a műsoruk. Fekete Jenő gitáros, énekes kissé a háttérbe húzódott, a frontember egyértelműen Szabó Tamás szájharmonikás, énekes lett. Biztos rhythm and blues alapok, korrekt hangszerelés, hangsúlyos dinamika. Nem véletlen, hogy már 1994-ben írt róluk a világ vezető bluesmagazinja, a Living Blues.
Valamikor régebben Tímár Péter főszervező azzal indokolta a blues bevonását a jazzfesztiválba, hogy végülis rokon műfajokról van szó, és mindkettőben komoly szerepe van az improvizációnak. Hát, a Palermo Boggie Gang műsorában is volt. A közepe felé a két szólista olyan kompozíciót rögtönzött, hogy fül nem maradt szárazon.
Brutális Hammond-hangzás
Gyorsan vége lett a gyenge egy órának, az improvizációs tábor hallgatóinak aktív közreműködésével aztán két ráadást is kellett adnia a zenekarnak. Egyáltalán nem bántuk.
A szünetben szembesültünk azzal, hogy megoldották az egyik legnagyobb logisztikai problémát, a koncert végéig nyitva tartották a főtéri nyilvános wc-t. Előző nap ugyanis zárva volt, így a jó 600 fős közönség a közeli kávézókba volt kénytelen bekérezkedni. Ami azért kellemetlen.
A következő zenekarnak hosszú neve van, nem is tudtuk megjegyezni, de most leírjuk: Raphael Wreesnig & Enrico Crivellaro Organ Combo. Amerikai és osztrák közös formációról van szó, mint a név is mutatja, két nagy egyéniség talált itt egymásra. Az első hangnál brutálisan szólalt meg a Hammond orgona, aminek eredeti hangját semmiféle szintetizátorral nem sikerült eddig leutánozni. Lévén félmechanikus szerkezet. A mellettünk álló kolléga harsány örömkönnyekben tört ki hallatán, igen, ritkán hallani most már ezt így.
A jazz és a blues sikeres keveredése
Érdekessége volt a zenekarnak, hogy nem volt sem bőgős, sem basszusgitáros, a mélyszólamokat főként az orgona hozta. Magával ragadó, elementáris előadásmód, virtuóz hangszerkezelés. Talán az volt az egyetlen negatívum, hogy az orgona hangereje szinte elnyomta a többi hangszert, de itt most ezen volt a hangsúly. Raphael Wreesnig mindent megtett az orgonával, amit csak lehet, háttal a billentyűknek játszott, felmászott a tetejére, lábbal nyomva a kíséretet. És mindez nem tűnt erőltetettnek, pont a helyén volt.
Enrico Crivellaro gitáros méltó társa volt, olykor egyedül helyettesítette az egész zenekart, néhány perc erejéig még az egykor legendásnak tűnő kétnyakú gitárt is elővette. Ezen a hangszeren az egyik nyakon a hagyományos hat húr van, a másikon pedig tizenkettő, párosával. Egyedülálló, csengő hangja van. Valamikor Jimmy Page, a Led Zeppelin gitárosa játszott ilyennel előszeretettel, Magyarországon az ős-HBB-ben Szénich János gitáros használta.
Most komplett hangzást pótolt, és valóban tapasztalható volt a blues és a jazzelemek keveredése, ami keveseknek sikerült eddig. Hatalmas hangulatot teremtettek, még a trombita kissé melankolikus szólóját is ovációval fogadta a zsúfolásig megtelt sátor. Amelynek végében még spontán tánckar is alakult.
Igazi csemege a végén
Némileg aggódtunk a szünetben, lehet-e ezt tovább fokozni. Ian Siegal következett saját zenekarával. Ő négy évvel ezelőtt már volt itt a fesztiválon, akkor egyedül, egyszál gitárral kavart olyan hangulatot, hogy még az eső is elállt tőle. De nem csalódtunk. Kissé nehezen rázódtak bele a dolgokba, de a negyedik számnál már lejött, hogy mesteri tudású, emocionálisan is jelen lévő csapatról van szó. Néha leheletfinom megoldások, alig hallható szólamok, máskor elementáris erejű energialöket.
Így leírva ez banálisnak tűnhet, de a számítógép billentyűzete nem alkalmas arra, hogy közvetítse a koncert hangulatát. Sajnos, mert akkor mi is átélhetnénk újra. A chicagói blues és az ún. fehérblues szimbiózisa szólt a színpadon, vegyítve Ian Siegal teljes egyéniségét magában foglaló előadásmódjával. Kár, hogy ekkor már kissé ürült a sátor, hiába, nehéz négy és fél órán át befogadni a súlyos zenéket.
Pedig az igazi csemege a végére maradt. Ian váratlanul (legalábbis számunkra) jam sessiont hirdetett, amelyre lelkesen jelentkezett az előző zenekar jó része. Így az utolsó fél órát egy olyan örömzenélés töltötte ki, ahol a hangszerek mesterei adták egymásnak a szólamokat. Leesett állal bámultunk, még a kezünkben tartott söröspohárról is elfeledkezve. Valahol mélyen pedig sajnáltuk azokat, akik korábban hazamentek.
Majdnem fél 12 volt, amikor az utolsó hang is eloszlott a hangfalakban, bő félórát tettek rá a műsorra. Sokunk örömére. Ma este cseh, szlovák és lengyel jazzcsapatoké a sátor. Nehéz dolguk lesz, a szerdai koncertet nehéz lesz felülmúlni.
