Miért nincs soha elég pénzünk? – „Az kell, amit megkívánok, itt és most, bármennyibe kerül”

A magyar ember szeret állandóan panaszkodni, hogy fizetése semmire nem elég, mindig több pénzt követelni, hogy mindenre teljen, amire vágyik. Azzal viszont sajnos egyáltalán nem hajlandó szembenézni, mindez mennyiben saját felelőssége. Jobb ráfogni a csúnya multikra, ahogy a propaganda a szánkba adja. Egy évet lehúzva egy multinacionális kereskedelmi cég pénztárában, a gazdasági összefüggéseken túl, megismerhettem mindennek személyes oldalát, mondhatni, a társadalom teljes spektrumából merítve.

Áruházi dolgozóként, illetve más üzletekben, rendszeres, részben másoknak is vásárlóként azt tapasztaltam, hogy a vevők 99 százaléka nem nézi meg, mennyiért és hol vásárol. Esetleg lazán a kényelemszeretetre fogja, miért hagy több ezer forintot egy szupermarketben, miközben egy másikban annyival olcsóbban megvehetné, amire szüksége van, vagy egyáltalán nincs is (lásd még: „nem is ezért jöttem be”).

Mindehhez a körültekintésünk és önuralmunk, illetve ezek hiánya legalább annyira hozzájárulnak, mint az üzletek trükkjei. Ilyenek például az orrunk elé tett, nagy árcédulás termékek (ezeknél gyakran találunk olcsóbbat a sorokon) vagy a gyerekek számára a pénztáraknál kirakott nyalánkságok (mert gyereküknek nagyon kevesen mondanak ellent).

Szintén nem nézzük a burkolt áremeléseket, a hirtelen kisebbé vált, „akciós” kiszereléseket. Mit is mondhatnék, Magyarország kormányának is 14 évbe telt ezeket észrevenni, mind ez idáig szép csendben eltette az adóforintokat.

Az emberek gond nélkül kidobnak akár egy napnyi fizetést egyetlen vásárlás alkalmával, csak hogy mielőbb túlessenek rajta.

A kereskedők ezt természetesen ki is használják, és a kormányhoz hasonlóan ők is ránk bízzák a döntést.

Senkit nem akadályoznak meg abban, hogy egy áruért egy másik boltba menjen, ahol feleannyiért kapható. Miközben emitt más termékcsoportot kap meg a feléért, és így tovább. Ha kicsit körülnézünk, még ugyanabban az üzletben is megtaláljuk ugyanazt a terméket egyik héten dupla áron, aztán megint olcsón, váltogatva, aminek nyilvánvalóan semmi köze a piaci beszerzési árakhoz.

Ami a lényeg: egyetlen multi sem áll mellettünk, fegyvert szegezve fejünkhöz, hogy ott, azonnal és tőle vásároljunk.

A felelősség sajátunk, ahogy az egész család magunkkal cipelése is, önnön kárunkra, hiszen többszörös nyűg (lásd még: idő) és kiadás (pénz) a vége.

Talán hihetetlennek hangzik, de egy négytagú család hétvégi bevásárlásán akár 6-10 ezer forint is megtakarítható, okosan megválogatva beszerzési forrásainkat.

Havonta így akár több 10 ezer forint kiadástól megkímélhetjük magunkat egy kevés utánajárással.

Egy Szombathely nagyságú városban ez csak az igazán lustáknak jelent leküzdhetetlen akadályt, de igazolja a tényt, hogy az idő pénz, nem is kevés.

Nekem havonta néhány órám ment rá az észszerű vásárlásra, és ennyi belefért, mert végeredményben kevesebbszer kellett mennem. A megtakarítás még a vidékről beutazás költségét is fedezi, ismerve a kisebb települések, főleg a falvak árait.

A kormány árfigyelőjének ajánlatait kezeljük fenntartásokkal, némely kereskedelmi lánc nem árulja az ott feltüntetett árakon termékeit, arra alapozva, hogy „üzleteik 80 százalékában” kell, megtalálhatók legyenek. Annyi ellenőr persze úgysincs. Én többször körbejártam minden helyi boltot, egyikben sem találtam ezeket. Keresgélni persze lehet, hátha szerencsénk lesz.

Némileg értetlenkedve konstatáltam, hogy a vásárlók túlnyomó többsége a takarékosság olyan egyszerű formáit sem ismeri, minthogy a kedvünkre való ételeket legalább akciósan vegyük meg. Főleg zöldségeknél és gyümölcsöknél akár kétszeres árkülönbség lehet két heti akció, vagy csak két üzlet között. Nincs az a finnyás ember, aki ne találna fogára való zöldséget, húst, egyebet, ám itt megint egy magyar sajátosság látható:

Ebben persze nincs kivetnivaló, mindenki egyen, ami kedvére való, csak hát aztán ne panaszkodjék alacsony fizetésére, ha takarékoskodni és előre tervezni nem képes - hogy kicsit demagóg legyek.

Természetesen betalál a kormányzat fizetések emelkedésére alapozó kommunikációja, mert addig már kevesen értik a matekot, hogy így is többet vesznek ki zsebükből. Jöjjön csak az infláció, majd kiköveteljük a magasabb béreket, amelyek nélkül persze nem lenne akkora előbbi sem (lásd: Nyugat-Európa), de ez már megint matek.

Ettől függetlenül persze nyilván sok szakmában nem európaiak a bérek, de a cikk nem erről szól, hanem a meglévő keret észszerűbb felhasználásáról.

A harmadik tény, hogy mekkora élvhajhászok vagyunk.

A vásárlói kosarak túlnyomó részét nem a kenyér, a tej, egyéb alap élelmiszerek teszik ki, hanem a csokoládék, égetett szeszek, rágcsálni valók. Amikor egy nem túl méretes csokimikulás kilogramm csirkemell árába kerül, nem kevés pénzt szórunk ki ezekre is. Mindez nem támasztja alá az alacsony fizetésekről szóló vélekedést, csupán ama tényt, mennyire fontos lenne megtanítani már gyerekkorban a takarékoskodást, no és főleg a matematikát, például hogy egy darab krumpli mennyivel drágább egy zacskó csipsz formájában. Most inkább azt látni, hogy a gyerek, de sokszor a felnőtt is, már a boltban elfogyasztja a még ki sem fizetett terméket, csak a csomagolást hozza a pénztárhoz (vagy még azt sem), ennyi önuralom nem maradt a fogyasztókban.

Mit is mondhatnék: az elmúlt években szépen kiépült hazánkban a fogyasztói társadalom, ahol csak a fogyasztás számít, szó szerint minden áron.

Nézzünk magunkba: az emberek többségének ez így, sajnos, megfelel, hiába nem jó.

Ez persze csak egy véleménycikk, nem tisztem megmondani senkinek, hogyan, mire és mennyit költsön, inkább gondolatébresztőnek szántam. Aki takarékoskodni akar, egyszer járjon utána, mely üzletben mely termékcsoport – akcióktól függetlenül - milyen áron beszerezhető, a ráfordított idő anyagilag hamar megtérül.

Spórolhatunk, ha az általunk kedvelt élelmiszerekből mindig az éppen akciósat vesszük meg, vagy készítjük el a szükséges hozzávalókból (nem is beszélve a mélyhűtőről), és persze az élet más területein is kereshetjük a boldogságot az italokon, édességeken és rágcsákon túl, különös tekintettel a vasárnapi vásárlási mániára. Megéri.

Költéseimet pontosan követve kiderült: egy év alatt pontosan két havi élelmiszer és egyéb háztartási szer árát takarítottam meg némi odafigyeléssel és utánajárással, azaz két hónapig „ingyenéltünk” saját megtakarításunkból.

(KAtt)